Az a gyermek, aki hatévesen elkezd iskolába járni, bizonyosan nem más még, mint szüleinek produktuma minden értelemben; vitathatatlanul megvan benne az Én-tudat csírája, de még egyáltalán nem képes arra, hogy valamilyen mértékben érvényesítse individualitását. Kétségtelenül gyakran érzünk kísértést arra, hogy a különösen sajátos természetű vagy csökönyös, szófogadatlan vagy nehezen nevelhető gyermekeket különösen markáns és saját akarattal rendelkező egyéniségeknek tekintsük. Ez azonban tévedés. Ilyen esetben ugyanis mindig meg kellene vizsgálni a szülői miliőt és ennek lelki körülményeit, és itt, nevezetesen a szülőknél csaknem kivétel nélkül minden esetben felfedeznénk a gyermek problémáinak igazi okait. A gyermek zavaró tulajdonságai korántsem saját lényének kifejeződései, hanem inkább szülei zavaró hatásainak visszatükröződései. Ha az orvos ilyen korú (hatéves vagy idősebb) gyermeknél ideges zavart tapasztal, akkor jár el helyesen, ha előbb a szülőkkel foglalkozik, és komoly figyelmet szentel az ő lelkiállapotuknak: problémáiknak, életmódjuknak, vagy esetleg annak a módnak, ahogyan nem élnek, az aspirációknak, amelyeket megvalósítottak, illetve elhanyagoltak, valamint a domináns családi atmoszférának és a nevelési módszernek. Mindezek a pszichikai körülmények rendkívül mély hatást gyakorolnak a gyermekre.
GW. 17. köt. 66-67. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése