Reviczky Gyula - ISTEN

Reviczky Gyula
ISTEN


Kinek porszem, minékünk egy világ,
S egy rebbenés határa az időnek
Ki, ami emberagyban miriád,
Nem olvasod, mert semmiség előtted:
Ki buborék gyanánt elfújhatod,
Mit összehordtak népek, századok
Minden fűszálban érzelek; de elmém
Nem bír felfogni, megnevezni nyelvén.

Kit megtagad a léha kétkedő,
Te adtál, ismeretlen ismerős, Te,
Te földi szóval nem nevezhető,
Szívünkbe álmot, eszmét agyvelőnkbe.
Magát tagadja meg, ki megtagad,
Mint a napot, a fényt, a színt a vak.
A por fiához más nem illik itten,
Minthogy Tebenned megnyugodva higgyen.
Ki odatűzted a közös napot
Sugárzó lényed egy parányaképpen;
Ki hangodat majd zúgva hallatod,
Majd édes összhang bájos zengzetében;
Ki, hogy megszűnjünk élni, rendeled,
De, hogy meghaljunk, mégsem engeded;
Ki ezt a bölcs világrendet behoztad:
Megértni vágyó elmém összeroskad.
A tudomány, az ember-bölcsesség
Hadd fejtegesse millió csodáid ...
Nyugodtan nézed újabb Bábelét,
Amelyen át egedbe nézni áhít.
Engem, tűnődőt, volt-e kezdeted,
Időnek vége hogy mikor lehet:
Érzése elfog a parányiságnak,
És leborulva, térdemen imádlak.

Reviczky Gyula: Jó lelkek

Vannak jó lelkek még a földön;

De elrejtőznek a világ elül.

A csacska hír hallgat felőlük,

Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük, szerény, csöndes, magános,

Dobszóval, vak lármával nem dicsért.

Erényüknek cégére nincsen;

Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek.

Nem lökdösődnek lármás utakon.

Lelkük zománcát féltve őrzik.

Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések

Között értékük legszebben ragyog.

A rózsa is, ha eltiporják:

Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!

Vigasztalásul vallom és hiszem.

Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,

És nem irígyli sorsuk' senki sem.