Buddha így tanított:
- Ez a föld az enyém, ezek pedig itt az én gyermekeim - mondja a buta, aki azt sem érti, hogy még ő maga sem az övé.
Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged.
Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál.
Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed.
Tartsd szabadon, és örökre a tiéd marad.
Amikor Buddha Praszandzsit király fővárosába ért, maga a király jött elé. A király ugyanis Buddha apjának volt a régi barátja, és hallott a fiú lemondásáról. Ezért aztán megpróbálta Buddhát rávenni arra, hogy hagyjon fel ezzel a vándorló koldulással, és térjen vissza apja palotájába. Azt gondol ugyanis, hogy ezzel nagy szolgálatot tesz öreg barátjának.
Buddha Praszandzsit szemébe nézett, és csak ennyit kérdezett:
- Válaszolj nekem őszintén! Minden mulatságával egyetemben, hozott-e a királyságod akár csak egyetlen nap boldogságot is Neked?
Praszandzsit lesütötte a szemét, és csak hallgatott.
Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor nincs okunk a szomorúságra; és nincs annál nagyobb gazdagság, mint a meglévőkkel való megelégedettség.
Buddhát szemmel láthatólag egyáltalán nem zavarták alkalmi látogatójának sértegetései. Amikor a tanítványai később megkérdezték, hogy mi volt nyugalmának a titka, így válaszolt:
- Képzeljétek el, hogy mi történne, ha valaki adományt helyezne elétek, és ti nem vennétek fel. Vagy ha valaki levelet küldene nektek, és nem bontanátok fel; ugye, akkor a levél tartalmának semmi hatása sem lenne rátok. Cselekedjetek így, ha valaki bánt titeket, és nem veszítitek el higgadtságotokat.
Az, az igazi méltóság, amely nem csökken mások tiszteletlensége miatt. A Niagara vízesés nagysága sem csökken attól, hogy beleköpsz.
Egy nap Buddhát halálosan megfenyegette Angulimal, a bandita.
- Akkor légy olyan kedves, és teljesítsd utolsó kívánságomat - kérte Buddha. - Vágd le azt az ágat.
A bandita kardjának egyetlen suhintásával levágta, majd azt kérdezte:
- És most?
- Tedd vissza! - kérte Buddha. A bandita felnevetett:
- Ha azt hiszed, hogy ezt bárki is meg tudná tenni, hát bolond vagy.
- Ellenkezőleg. Te vagy a bolond, amiért azt hiszed, hogy hatalmas vagy, mert sebesíteni és rombolni tudsz. Pedig az gyerekjáték. Aki igazán hatalmas, teremtésre és gyógyításra is képes.
A dühöngő kos képes egy falat is ledönteni, de még egy rést sem tud helyrehozni.
Lelki eszmélődésének kezdetén Buddha rengeteg önmegtagadást gyakorolt.
Mígnem egy szép napon két muzsikus haladt a mellett a fa mellett, amelyik alatt Buddha elmélkedett. Az egyik muzsikus azt mondta a másiknak:
- Ne feszítsd meg túlságosan a húrokat a szítárodon, mert elpattannak. De ne is hagyd őket lazán, mert akkor semmiféle hangot sem adnak. Maradj a kettő között!
Ezek a szavak Buddhát annyira mellbe vágták, hogy a lelkiélethez való hozzáállása forradalmin megváltozott. Meg volt győződve arról, hogy azok szavak neki szóltak. Attól a perctől kezdve felhagyott az önsanyargatással, és könnyű, de mérsékletes életet élt. S az ő útját a megvilágosodás elnyeréséhez azóta is a "középső útnak" nevezik.
Buddha mondja:
- A szerzetesek és a. tudósok ne tiszteletből fogadják el a tanításomat, hanem vizsgálják meg, ahogy az aranyműves is megvizsgálja az aranyat: vágják fel, olvasszák meg, és dörzsöljék szét.
Anand volt Buddha legragaszkodóbb tanítványa. Evekkel Buddha halála után eltervezték, hogy létrehozzák a Megvilágosultak Nagy Tanácsát, és az egyik tanítvány elment Anandhoz, hogy errő1 értesítse.
Anand akkor még nem nyerte el a megvilágosodást, pedig évek óta megfeszítetten dolgozott rajta. Így aztán nem is vehetett részt a tanács ülésén.
Még a gyűlés előtti este sem volt megvilágosult, ezért elhatározta, hogy egész éjjel keményen gyakorol, és addig abba sem hagyja, amíg el nem éri célját. De csak annyit ért el, hogy jól kifárassza magát. Minden erőfeszítése ellenére sem haladt egy hajszálnyit sem előre.
Hajnal felé aztán elhatározta, hogy feladja, és lepihen kissé. Ebben az állapotában, amikor minden kapzsiság eltűnt belőle, és még a megvilágosodás után sem vágyódott, párnára hajtotta a fejét. Abban a pillanatban elnyerte a megvilágosodást.
A folyó ezt mondta a keresőnek:
- Miért kell a megvilágosodás miatt izgulni? Bármerre is kanyarodom, mégis mindig hazafelé tartok.
