Wass Albert - Szentek zendülése (részlet)

- Ej, László, László - szólt alá az Úr Jézus szigorúan -, nem tudod, hogy aki fegyvert fog, az fegyver által vész el? Bárki ellen is emeli a fegyvert, az én Atyám teremtményét sújtja vele. Harcos, kemény nép volt a te néped. Harccal lett hatalmas a földön s így harcok által kellett megkisebbíttessék s harcok árán megpuhíttassék. Ez az Úr törvénye s ezt, úgy látom, nem tudtátok jól, magyariak!

 Nagy csönd volt a szavai után. Magyari szentek lehajtották a fejüket, mélyre. Aztán István király mozdult meg elsőnek. Lassan és öregesen fölállt a térdelésből, sóhajtott válláról levette a királyi palástot. Reszkető kézzel emelte le fejéről a szentek koronáját s a palásttal együtt letette maga elé, az udvar kövére. Aztán fölnézett az Úr Jézusra. Szeme bánatos volt, de az arca kemény.

- Hát akkor, Úr Jézus - mondotta csöndesen az ősz király - úgy látom, tévedésből kerültem csak ide. Megkövetlek a tévedésért s itt a palást, meg emitt a korona. Ha István tévedett is, engedd el Vajk szolgádat békességgel oda, ahol a többi magyariak várják az Ítéletnek Napját. Ha nekik rossz, amért az én utamat járták, nekem se legyen jobb, Uram.

Rendre fölemelkedtek mind a magyari szentek, levették fejükről a szentek koronáját s letették maguk elé a földre. Aztán csak álltak ott, némán, födetlen fővel, szorosan együtt. Ekkor az Úr Jézus fönt a könyöklőn megcsóválta a fejét és alászólt mosolyogva.

- Bizony mondom néktek: könnyebb a tölgyfából fűzfakosarat fonni, mint szentet csinálni a magyarból! Vegyétek föl csak újra e királyi jeleket, mert megillet benneteket, mondom. Avagy nem tudjátok-é, hogy az én Atyám azokat sújtja elsősorban, akiket szeret? Ej, István, István! Nem te voltál-é, ki vérét vetted önnön nemzetednek is midőn ellene szegült az igaz útnak, mely hited szerint igaz volt? S te, László? Nem karddal verted-é be a templomokba a bűnösöket? Ti magatok megtettétek, de lázadoztok ha az én Atyám ugyanezt cselekszi? Szenvedés tisztítja s teszi naggyá a népet. S bár nem az én Atyámmal tettétek a kötést, hanem a magatok lelkével, lám megmondom néktek: az Úr tartja a kötést magyarok népével mégis, mert hittel tettétek s hittel állotta a nép ezer esztendőn keresztül. Ahol pedig hit vagyon, ott vagyon az Úr is, az én Atyám. Békéljetek meg hát, magyari szentek s ne azt nézzétek ami van, hanem azt nézzétek ami lesz, az én Atyámnak akarata folytán. Mert bizony mondom néktek: a szenet egy-kettőre tűzre vetik s nagy lánggal ég, de még a füstje is elszáll s nyoma sem marad. Ám a gyémántot addig csiszolja s gyötri a mester keze, míg a benne lévő nemes kristály minden fénye és csillogása meg nem mutatkozik. Így teszen az én Atyám is ez földnek népeivel, kik hasonlatosak őelőtte az ásványi anyagokhoz, melyekből az ember is vétetett. Ne irigyelje hát a gyémánt a szenet s ne békétlenkedjék, ha hízott köveket lát tespedni a mezőn, kit nem ér reszelő s nem sújt kalapács. Füstje sem marad a szénnek s az értéktelen mezei követ elmálasztja rendre a tespedés. Ámde az igaz drágakő egyre fényesebben ragyog a mesteri kéz próbái alatt, s fénye betölti rendre a világot. Lássátok hát, hogy nem feledkezett meg az én Atyám magyarok népéről!

Azzal intett az Úr Jézus odafönt a könyöklőn s az oszlopcsarnok kék kupoláján kettényílt a kárpit s egyszeribe rettentő fényesség öntött el mindeneket. A nagy fényességből pedig kihallatszott az Úrnak hangja, amint éppen tollba mondotta az íródeáknak:

- ... s elrendelem továbbá, hogy Mezőgyomoson Kardos Kiss Péternek fiúgyermeke szülessék, hitben erős, akaratban bátor s lélekben tiszta legyen. Hasonlatosképpen gyermeke szülessék Szegény Nagy Sándornak, Árva Bús Balázsnak, Keserü Péternek, Törődött Ferencnek s másoknak, nagy számmal. S mindezen születendő magyarok legyenek hitben erősebbek, akaratban bátrabbak s lélekben tisztábbak az ők atyáiknál és sorsban szerencsésebbek... ezennel elrendelem...

 A szemvakító fényességben egyenként hulltak térdre a magyari szentek s szemükből kicsordultak a hála könnyei. Végiggördültek a ragyogókék pádimentumon, valahol egy kis likon kiestek s aláhullottak a földre. S minden csepp egy-egy újszülöttnek hullott a homlokára.

Részlet a Hagyaték című regényből

Az öregember ott ült a barlang szájában, a pihenő padkán és csontos kezét odatartotta a roskadó tűz zsarátnoka fölé. Odébb, az aprító tönkön, ott ült a gyerek. Tizennégy éves ha lehetett, de ember módjára ült ott, ázott ködmönében, szakadozott harisnyában, ócska katonabakanccsal a lábán, s mellette a balta. Szeme kerekre nyílva, szomjasan csüngött a vénember minden szaván. Odakint szünet nélkül esett, esett a hideg, szürke, apró-szemű november végi eső.

- A jó, ha útjára engeded, mindég legyőzi a rosszat - mondta mély, dörmögő hangon az öreg -, mint ahogy a fény legyőzi a sötétséget. Mondom, ha útjára engeded. Mint ahogy a tiszta tükör útjára engedi a napfényt, odatükrözi, ahova irányítod. A tiszta tükör. Vakult tükörben elvész a napfény, gyerek. Igyekezz hát, hogy tiszta tükör lehess, amilyennek Isten megteremtett, s akkor tied lesz az Ő jóságos ereje, tied lesz mindég, továbbsugárzásra... Nehéz ezt fölfogni, tudom - tette hozzá kis szünet után -, pedig ebben rejlik a titok...

Hangja tovaveszett a nyirkos csöndben. Csak az eső percegett a sziklán, s a fellegek úgy tapadtak a Radnai Havasoka, mint ember lelkére a gyász.

- Micsoda titok? - szakadt föl a gyermekből a kíváncsiság.

Az öreg ránézett. Bozontos fehér szakállától látni se lehetett az arcát, de a szeme úgy izzott elő a nagy karimájú fekete kalap alól, mint lába előtt a parázs.

- Micsoda titok? Hát a teremtés titka! Isten s ember titka, gyerek! Meg vagyon írva a Szent Könyvben is, minden pap olvassa, s mégse érti. Pedig ott van a szeme előtt: Teremté Isten az embert tulajdon képére, s adott néki uralmat mindenek fölött! Uralmat, érted? - mordult a gyerekre szinte haragosan. - Uralmat s nem szolgaságot! Erről szólt Krisztus Urunk is, amikor azt mondta volt hogy: “ha csak annyi hitetek lenne, mint a mustármag, azt mondhatnátok ennek a hegynek: eridj odébb! S bizony mondom, odébb mozdulna nyomban!” Márpedig a mustármag a minden egyéb magvak között is a legkisebb, érted! De még ennyi hit sincs senkiben manapság, ez a baj...

A gyerek csillogó szemei rávilágítottak.

- De magában van, ugye, Öregapó? Az öreg ránézett, s nézte hosszasan.

- Benned is van, gyerek - felelte csöndesen -, érzem és tudom, hogy ott van tebenned is az erő, amit Isten adott azoknak, kik ismerik a jó titkát. Emlékszel, mit tanítottam neked a minap azzal a kis üveggel, amit ott leltünk az ösvény szélén? A nap ránézett a kicsi üvegre, s a kicsi üveg alávetette a fényt a szakadék aljára, ahova a nap sugara másként el nem jutna soha. Emlékszel? Nahát. Mondtam volt azt is, és ezt soha el ne feledd, hogy olyanok vagyunk mi is, mint az a kicsike törött üveg. Isten fényét kell beletükrözzük az emberi világ sötétségébe, s ha ezt megtesszük, eleget tettünk a parancsnak, ami világra hozott, s a parancsadó Úristen megvédelmez minden veszedelemtől. De ha nem tesszük meg, amit az Úr parancsolt, akkor semmirevaló szemét vagyunk mi is, akárcsak az a törött üveg az út szálán, amit sárba tapos a jószág...

Csönd volt néhány percig, csak a vékony eső percegett odakint. Sötét volt mögöttük a barlang. Az öregember ágat vetett a parázsra, s a tűz ott a barlang szájában föllángolt újra.

- Bizony, erre teremtette volt Isten az embert s nem egyébre - szólalt meg újra. - Hogy Isten képében járva eleget tegyen a parancsnak, s végezze a jót ezen a földön. Csakhogy az ember elméje elborult, akár a rozsdás balta éle, s lelke is megvakult, mint az ócska tükör, mely nem tud fényt tükrözni többé. Vergődik vakságában, egymást pusztítja. Ijedelmében kitalálta a gonoszságot, s egymásra szabadította saját kitalálását. Mert Isten nem teremtett rosszat, s amit Isten nem teremtett, az nincs. Érted? Nincs. Emberi elképzelés mindössze, mint a köd, ami nincs, és mégis elrejti szemed elől az erdőt. De amíg az ember maga meg nem tagadja a rosszat, amit kitalált, addig hiába várja, hogy elmenjen, mert nem mehet el, ami nincs, igaz? He? De mindez sok tenéked, gyerek, így egyszerre. Majd rendre, apránként megtanulsz mindent. Most elég, ha észben tartod, amit az üvegről mondtam. Tükrözd az Istent, s ne félj semmitől...

A gyerek szeppenve húzta be nyakát a vállai közé. Aztán a beálló csöndben beszélni kezdett. Lassan, akadozva, mint aki lábujjhegyen járva keresi a szót.

- Ha ránézek az őzre... s akarom, hogy megálljon... megáll. A hal is kijön hozzám a patak szélibe. A mogyoróstyúk a vállamra száll. De amikor a muszka katonák jöttek... elszaladtam. Kivártam, hogy forduljanak vissza, s menjenek haza a maguk országába... kívántam erősen, ahogy maga tanított kívánni, öregapó. Mondtam magamban: Isten jó... Isten hatalom... Isten élet... menjetek el, katonák, menjetek! De nem mentek... Rátörtek édesanyámra... édesapámba tízszer is belelőttek... kicsi húgomról is letépték a ruhát... én meg elszaladtam... futottam, futottam... - Háta meggörbült, feje aláhajlott, s felszakadt belőle a sírás. Az öregember karja kinyúlt, s keze ránehezedett a gyerek vállára.

- Nocsak - dörmögte halkan -, nocsak, gyerek... - Percegve hullott odakint a hideg, aprószemű eső. Szürke volt a világ. Keserű füstszagot lehelt a csönd.

Egy idő múlva az öregember lábra kelt, odacammogott a barlang falánál fölhalmozott hasított fához, s néhány hasábot rávetett a parázsra. A láng sárga nyelve pattogva kapott bele a bükkfába. A gyerek fölnézett. Kétségbeesés ült a szemében.

- Miért szaladtam el, Öregapó? Miért? Vasvillát se ragadtam. Baltát se... csak szaladtam...

- Megijedtél - felelte lassú szóval a vénember -, se vasvilla, se balta nem segített volna ezen. Elhomályosult a tükröd s nem vetítette a fényt. A félelem nem Istentől való. Aki legyőzi, az legyőzte magát a gonoszt. A félelem az ember legnagyobb ellensége...

A gyerek hallgatott, s bámulta az éledő tüzet. az öreg lábra kelt megint, kilépet a barlang szájába, körülnézett, motyogott is valamit, majd kinyújtotta kezét a völgy felé.

Odalent félelem uralkodik, gyerek. Félelem és sötétség.

Sóhajtott.

- Nem válthatjuk meg a világot, mert minden ember önmagában hordozza a megváltását, és senki más nem végezheti el helyette. de azért megtehetjük mi is a magunkét. Gyere.

- Hova? - nézett föl a tönkről döbbenten a gyerek.

- Ne törődj te azzal, csak gyere.

Odakint mintha elállt volna az eső. Csöpögtek a sziklák, meg a fák, s fellegek borították az eget, súlyos fellegek. De az eső elállt.

Wass Albert - Felelősségről

Ne rázzuk a fejünket gőgös fölényességgel, s ne rángassuk közömbösen a vállainkat, hogy az önbírálat kellemetlen terhét lerázzuk: mi magunk is felelősek vagyunk ezért a világért, mint ahogy apáink s nagyapáink is felelősek voltak.

Wass Albert – idézetek (szeretetről és sorsról)

A szeretet ereje mindenekre képes, de a szeretet hiánya képtelenné teszi a legjobb szándékot is.

Minden emberfia önmagában hordozza a jövendőjét, s ki amilyennek látja azt, olyanná lesz.

Wass Albert - idézet (Angyalok Tisztása)

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat nem láthatja a szemed. Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. És megállsz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved, és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. A legnagyobb kincseket, amiket ember számára megteremtett az Isten. A jóságot, a szeretetet és a békességet.

Wass Albert - Becsület

Az ember szava nem szél, ami jön és elmegy. (...) Amit az ember mond, az úgy is kell legyen. Nem csuda ez, hanem becsület.

Wass Albert - Isten

Mert Isten szeretet. Így mondta anyám. Isten nem más, mint szeretet. Minden, ami szeretet, az Isten.

Wass Albert - idézet (Otthon)

Mert a legnagyobb örökség, amit adni lehet az utódnak, az otthon. Egy ház, akármilyen ház. De amelyiknek falát aggódás, szeretet, gondoskodás s a jövendők bizakodó hite emelte föl. És fák. Amiket nem azért ültetett valaki, hogy hasznukat lássa. Nem is azért, hogy önmagát mulattassa velük. Hanem azért, mert szépségre és jövendőre gondolt, békességre gondolt és a lelke tele volt derűvel. És ültette, egyszerűen azért, mert szerette a fát és a fákon keresztül akarta elmondani mindazt, ami az otthonban kapcsolatban felgyűlt benne s amiket szavakba önteni nem tudott.

Wass Albert - Hagyaték

A fiatal pap ott állt a tó partján, ahol hagyták volt a népek, összekulcsolt kézzel, ég felé fordult ábrázattal, lehunyt szemmel imádkozva.
– Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét – szólalt meg megette egy mély dörmögő hang –, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
– Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején – mordult rá az idegenre.
– Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illő, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!– Istent nem láthatja senki, he? – csóválta meg fejét az idegen. – Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?

– Persze, hogy az Úristen alkotta – mérgelődött a fiatal pap –, minden gyerek tudja, hogy Ő alkotott mindent!

– S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
– Megátalkodott beszéd – haragoskodott Isten embere –, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!?
Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
De az idegen ember nem hagyta magát.
– Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten.
– Az Úr akarata nélkül nem történik semmi.
– Na lássa – kapott a szón a másik –, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elő a baj meg a veszedelem?
– A sátán – felelte a pap.
– S ki teremé a sátánt?
A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
– Nem érünk rá vitázni, jó ember – motyogta a fogai között –, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
– S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? – szögezte neki az öregember a kérdést.
A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
– Istennél a mentség – sóhajtotta esetten –, én csak imádkozni tudok…
Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelőrét két széle felől, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott elő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
– Hiszel-é Istenben? – kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
– Hogyne hinnék! ’Sze pap vagyok!
– Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Írás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki! Azzal hátat fordított a
papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.

– Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van!
Mozogjanak sebesen!
Hangjára elnémult a tömeg, majd futva indult neki a hegyoldalnak, asszonyt nógatva, gyermeket cipelve, föl a tó feletti meredek sziklafal alá, ahol a jószág tömöttödött aggodalmasan. Perc alatt üres volt a völgy torka odalent. Ideje is volt, mert a legelőrét alján már bújtak is elő az erdőből oláh kémeikkel az első törökök, s meglátva odafönt a sokaságot, ordítozni kezdtek a maguk nyelvén.
– Isten embere, ideje jött a mustármagocskának – szólt hátra az idegen az imádkozó paphoz –, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?

Alig ejtette ki az utolsó szót, a hegy mögül előtörő fekete felleg elérte a napot és sötétségbe borult a világ. Megdördült az égbolt, vakító villám csapott alá, egyik a másik után, megmozdult alattok a hegy s az omló sziklák megett zúdult alá a tó vize, magával ragadva mindent, ami útjába került: fát, követ, törököt, mindent.

Az emberek odafönt megtorpantak a zajra s legyökeredzve nézték a csodát.
Térdre roskadtak. Valahol egy asszony vékonyka hangja zsoltárba kezdett, s pillanat alatt egyetlen zsoltár volt a hegy. Gyors szélroham tovafújta a megbomlott fekete felhőt, s fölragyogott újra a nap, mint Isten szeme, ki a világot vigyázza.
Ahol valamikor a mélyvizű tó partja volt, magányos szikla meredt elő az alázúduló víz közepén, s azon állt a pap, bénultan maga elé meredve, s mellette a zömök kis hegyi ember, kit nem ösmert senki.
– Alighanem félreállhattunk volna az Úristen útjából – szólt ez oda a
megrendült paphoz –, lám még velünk is vesződnie kellett! Hát csak üljünk le idefönt, s várjuk meg, míg lefut ez a sok víz – tette hozzá –, aztán majd csak lesirülünk innen valahogyan…

Wass Albert - Nagyapám tanítása

– Idefigyelj – mondta komoran -, ha egyszer megígérted valakinek, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszel, és nem vagy ott időben, csak két mentséged lehet: meghaltál, vagy olyan beteg vagy, hogy mozdulni se tudsz! Hogy nem haltál meg, azt látom. Nos, mi a betegség, hadd hívjam a doktort?! Elmondtam neki szorongva ott a sötétben, hogy mi történt. Nagyapám szó nélkül végighallgatott. Mikor aztán kifogytam a szóból, megszólalt. Súlyos, lassú beszéddel. – Idefigyelj – mondta. – Vannak emberek ezen a földön, akik úgy dobálják ide-oda a szavakat, meg az ígéreteket, hogy azoknak semmi értékük nincsen többé. Mi, Wassok nem ezek közé tartozunk. Ha mi mondunk valamit, az áll, mint a sziklakő. Ha mi a szavunkat adjuk, azt tartjuk is, ha belepusztulunk is! Érted? – Értem – hebegtem megrendülve. – Dehogyis érted – csapott le reám a szava -, de elmagyarázom úgy, hogy megértsed. Látod itt a mellényem zsebében az aranyórát? Nagyapámtól kaptam, amikor leérettségiztem. Amikor leérettségizel, a tied lesz. Ez az óra számomra minden csecsebecsénél értékesebb. De ellophatod. Visszaadhatod, vagy megtérítheted az árát. Ellophatod valakinek a lovát, a tehenét, ökrét, vadászpuskáját. Mindenét ellophatod és visszaadhatod megint, vagy megtérítheted az árát. Csak egy valamit, ha ellopsz valakitől, nem térítheted meg soha. S ez az idő! Ha valakinek az idejét lopod, azt úgy megloptad, hogy soha jóvá nem teheted. A várakozásban eltelt időt semmi hatalom a földön nem hozhatja vissza. Nincs, eltelt, vége. Örökre elveszett, és te voltál az, aki a jóvátehetetlen veszteséget okoztad. Érted? Értettem. Úgy megértettem, hogy attól a naptól kezdve, ha valakinek szavamat adom, hogy ekkor és ekkor itt vagy amott leszek – akkor már ott vagyok öt perccel azelőtt, még ha vénasszonyok esnek is az égből, ahogy drága jó nagyapám szokta volt mondani. Erre neveltem gyermekeimet és unokáimat is. Nem azért, mert késni neveletlenség, hanem mert több annál. Aki öt percet késik, az öt percet ellop valakinek az életéből, amit nem tehet jóvá soha. – A megbízható embert még ellensége is tiszteli – mondta volt nagyapám -, mert a megbízható ember a társadalom sziklaköve, amire országot lehet építeni. A többi szemét, amit elfú a szél…” (Wass Albert: Nagyapám tanítása)

Wass Albert - Otthon

“Igen, valahogy így van: otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon.Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak.Ez az otthon.Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit.Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben.A fontos az, hogy érezd: jobbra és balra Tőled áll a világ, a maga szépségeivel, és a maga csúnyaságaival. Süt a nap, esik az eső, szelek járnak és felhők futnak a széllel. Vannak virágok és fák és patakok és emberek. Valahol mindezek mögött van az Isten és Ő igazítja a virágokat, a fákat, a patakokat és az emberek közül azokat, akik neki engedelmeskednek. És mindezeknek a közepén itt ülsz Te, egy széken, egy asztal előtt. És ez a szék és ez az asztal ma a Tied. Ma. Ez a fontos. És körülötted szép rendben a többi: a virágok, a fák, a felhők, Isten bölcsessége és az emberek kedves balgaságai, ma mind a Tieid. És jól van ez így. Mert hiszen az ember úgyis elég keveset él. És még az is jó, hogy keveset él.Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”(Wass Albert: Otthon)

Wass Albert: Üzenet haza

Wass Albert

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok állása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,.
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vesz magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada,
mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is - szent, szent jóvátétel -,
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
ezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És leszen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad!