- Hallottál már a mágus útjának nevezett tanításról? – kérdezte egyszer Merlin.
Artúr felpillantott sikertelen tűzrakási kísérletéből. A tűzgyújtás nehéz művelet volt a nyugati tartományok kora tavaszi párás reggelein.
- Nem, sohasem hallottam róla – mondta Artúr rövid gondolkodás után. – Mágusok? Arra gondolsz, hogy ők különleges dolgokat visznek végbe?
- Nem, csak olyasmiket, amiket mi is teszünk – válaszolt Merlin. Ujjainak egyetlen csettintésével lobbantotta lángra az Artúr által összegyűjtött aprófa nedves halmát, mert elunta a fiú ügyetlen kísérletezését. Azonnal fellobbant a láng. Merlin ekkor kitárta tenyerét, és ennivalót szerzett a puszta légből: két vörösesbarna burgonyát és egy maréknyi gombát. – Tűzd ezeket a nyársra, és süsd meg! Mondta.
Artúr magától értetődően bólintott. Kb. tízesztendős volt, és csak Merlint ismerte. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig együtt voltak. Bizonyára volt valaha édesanyja, de arcát még haloványan sem tudta felidézni. Megszületése után néhány órával a fehér szakállú öregember már érvényesítette a királyi csecsemőre vonatkozó jogait.
- Én vagyok a mágus tudományának utolsó őre – mondta Merlin -, és talán te leszel az utolsó, aki megtanulja azt. Artúr a nyársakat a tűz fölé rakva hátratekintett a válla fölött. Kíváncsi lett. Merlin Mágus lenne? Sohasem tűnt föl neki. Kettesben éltek az erdőben és a kristálybarlangban. A barlang derengése adott nekik fényt. Artúr úgy tanult meg úszni, hogy hallá változott. Ha enni akart, megjelent az élelem, vagy éppen Merlin adott neki valamit. Nem így áll a helyzet mindenkivel?
- Tudod, hamarosan elmész innen – folytatta Merlin. - Vigyázz, ne ejtsd azt a burgonyát a tűzbe! – Persze a fiú már bele is ejtette. Mert Merlin visszafelé élt az időben, és figyelmeztetései mindig túl későn érkeztek, mindig csak az apróbb balesetek után. Artúr letörölte a hamut a burgonyáról és visszatette a zöldellő fáról vágott nyársra.
- Sose bánd, majd az lesz a tied! – mondta Merlin.
- Mit értesz azon, hogy elmegyek? – kérdezte Artúr. Csak ritka alkalmakkor járt a közeli faluban, amikor Merlin piacra ment, de ilyenkor a mágus elővigyázatosan mindkettőjüket vastag, csuklyás köpönyegbe öltöztette. Mivel a fiú jó megfigyelő volt, nyugtalanította az, amit másoknál látott.
Merlin különös, bandzsító tekintettel nézett tanítványára. – A mocsárba küldelek, vagy – ahogyan a halandók nevezik – a világba. Azért őriztelek meg ennyi éven át a mocsártól, hogy olyasmire tanítsalak, amit sosem szabad elfelejtened. – Merlin hatásszünetet tartott, majd folytatta – A mágus útjára.
Miután kiejtette ezeket a szavakat, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, ahogyan ez régi barátoknál már csak lenni szokott. Szinte együtt lélegzett az öregember és a fiú, s így Merlinnek éreznie kellett, milyen nyugtalanul, ketrecbe zárt tigrishez hasonlóan vágtatnak Artúr gondolatai.
Elköltötték az étket, és a fiú elment, hogy megmosdjon a barlang alatti azúrkék tavacskában. Amikor visszatért, Merlin a kedvenc szikláján napozott (bár a napozás kifejezés sajátosan értendő: a boglyas felhők épp csak annyira nyíltak meg, hogy egyetlen napsugár áthatolhasson a fák koronáján, és elérje a mágus hófehér haját). Ekkor szólalt meg először a fiú: - és mi lesz veled?
- Velem? Ne légy beképzelt! Egész jól elleszek a segítséged nélkül is, köszönöm. – Amint rövid visszavágása végére jutott, Merlin máris érezte, nagyon megbántotta a fiú érzelmeit. De a mágusok nem szívesen kérnek elnézést. Ekkor egy szép, fehér kőrisből készült íj jelent meg Artúr előtt a földön, aki buzgón lehajolt érte, és rögtön kezdte felhúrozni. Saját jelrendszerüket ismerve, ez volt az öregember bocsánatkérése.
- Nem magam miatt aggódom – folytatta Merlin -, hanem a tudás elvesztése miatt. Mint mondtam, talán te leszel az utolsó, aki megismeri a mágus útját.
- Akkor majd gondoskodom róla, hogy el ne vesszen! – ígérte Artúr.
Merlin bólintott. Aznap már nem beszélt a mágus útjáról és számos további napon sem. Aztán egy júniusi reggelen Artúr arra ébredt, hogy fenyőtű ágyát hó borítja. Didergett és felült. Őzbőr takarójáról fehér hópelyheket söpört a levegőbe.
- Azt hittem, ezt csak decemberben csinálod – mondta. Merlin nem válaszolt. Némán állt a táborukat borító hóban. Valami furcsa termett előtte: egy nagy szikladarabból kiálló kard. A hideg ellenére egyetlen hópihe sem tapadt a kőre, az ötlábnyi ragyogó damaszkuszi acélból kovácsolt penge ragyogóan szikrázott.
- Mi ez? Kérdezte Artúr. A kő látványa mélyen felzaklatta, de fogalma sem volt róla, miért.
- Semmi – válaszolta Merlin -, csak emlékezz rá!
Egy perc múlva a kard és a kő elhalványodott, s mire Artúr visszatért a reggeli mosdásából, a tisztáson ismét meleg volt, a hópihék elolvadtak a nyári nap melegében, és a kő, mint álom, eltűnt. A fiúnak sírhatnékja támadt, mert megértette: a jelenés Merlin búcsúját jelezte, a búcsút és az emlékeztetést.
Artúr további életének eseményeit jól ismerjük a legendából. Egy havas karácsonyi reggelen, Londonban a kőbe szorult kard csodás módon újra megjelent a katedrális előtt. A templomból kijövő tömeg meglepetésére kihúzta a kardot, és ezzel megérdemelte a királyságot. Hosszú, elkeseredett harcot folytatott ellenfeleivel a trónért, majd királyi székhelyként megalapította Camelotot. Napról napra, életre váltotta a mágus útjának titkait. Halála után történelmi figurává lett. A későbbi korokra maradt, hogy el-eltöprengjenek azon, mit tanított Merlin a kis tanítványának az erdőben töltött évek során, még mielőtt Artúr a kőhöz lépett volna, hogy a drágaköves markolattal egyben a sorsát is megragadja.
Azután Camelot elesett, és rövid idő alatt szertefoszlott Artúr világa. Az ország viszálykodásba és tudatlanságba süllyedt. Merlin – jóslatának megfelelően – fajtája utolsó képviselőjének bizonyult. Utána nincs több mágus a nyugati kultúrában.
De Merlin sohasem hitte, hogy a mágus útjának sorsa a történelem alakulásától függene.
- Amit tudok, az a levegőben van – szokta volt mondani. – Lélegezz, s máris jelen lesz! – A mágusok időtlen dolgokat ismernek, és ennek megfelelően tudásuk tárháza kívül van az időn. Az ösvény nyitva áll. Bárhol kezdődhet, nem vezet sehová, mégis igaz. Mindez kibontakozik számunkra is, ha Merlint hallgatjuk.
folytatás: 1. lecke
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése