2009. június 11., csütörtök

Reményik Sándor - Egy lélek állt...

Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!

Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"

S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,

A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"

És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"

S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."
S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Reményik Sándor - Csak Te

Uram, csak Te tudod:
Mikor külsőleg a legmagasabbra
Emeltek emberek -
Akkor voltam a legsíróbb,
legkisebb, Legbűnösebb
És legmegalázottabb gyermeked.
(1941)

2009. június 10., szerda

Weöres Sándor - A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?

Harcolok: nem tudom, kiértés
nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.
(1936)

Reményik Sándor - "Amiként mi is megbocsátunk…"

Amiként én is megbocsátok…
Amikor eljutok odáig,
Az imádságban meg-megállok.
Én megbocsátok…?
Azoknak, kik vétettek ellenem…?
De nekem nincs mit megbocsátanom,
Mert ellenem nem vétett senkisem.
Ember nem ütött se tettel, se szóval,
Akik az úton szembejöttek vélem:
Áldva jöttek és simogatva jöttek,
És roskadásig megterhelve jöttek
Számomra tartogatott ezerjóval.
Ember nem ütött se tettel, se szóval,
Csak vigasztalt, csak dicsért, szeretett, –
Isten engem az embereken át

Jaj, nagyon-nagyon elkényeztetett.
Engem az Isten önmagammal vert meg:
Tűzostort font a gondolataimból
S minden idegszálamból kancsukát,
Hogy verje, verje, verje és gyötörje,
És méltón meggyötörni mégse tudja
A lelkem soha, soha önmagát.
Engem az Isten önmagammal vert meg,
Tűzostort font a gondolataimból
S minden idegszálamból kancsukát.

2009. június 9., kedd

Reményik Sándor - A kereszt fogantatása

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
A Libanonra szállott.
A Libanon csúcsán egy cédrus állott.
Törzse obeliszk, feje korona.
A Szentlélek ráharsogott: Te fa!
Máriától, a Szűztől most jövök,
Csirázik immár az Isten fia,
És áldott ő az asszonyok között.
Most rajtad a sor: im, vihar-kezemmel
Megáldalak: légy terhes a kereszttel!
Légy te is áldott minden fák között,
Érezd, hogy nő benned a feszület,

Éveid: a Megváltó évei,
Míg utatok egykor összevezet.
Rajtad csorogjon végig Krisztus vére,
Kidöntve majd magányod vadonából
Állítsanak a világ közepébe.
Ott állj majd minden árva faluvégen,
Ott függj a cellák kietlen falán,
Ős-fádnak ezer apró másaképen.
Forgácsolódj szét millió darabra,
A Szabadító tekintsen le rólad
Millió megbilincselt életrabra,

A Szentlélek nagy fergeteg-köpenyben
Tovazúgott a Libanon felett,
Zúgásában ezer fa reszketett,
Ordító erdőn ment harsogva át,
Csak egy fa értette meg a szavát, -
Lehajlott óriási koronája:
Kereszt-sorsának megadta magát.

Kolozsvár, 1928 március 1

2009. június 8., hétfő

Reményik Sándor - "Dícsértessék..."

A hegyről jöttem lefele.
Valami komor áhítat
Ragyoghatott az arcomon:
Nagy fény és nagy homály, keverve.
Mint napsütötte havason
A fellegeknek árnya.

És szembe jött egy kisgyerek.
És felnézett reám.
Kicsi lélek gyolcsba, mezítláb.
Valamit észrevehetett,
S mintha látná pap-bácsiját,
Kalapot emelt: "Dícsértessék"...

E percben papnak éreztem magam,
Isten papjának, úgy mint senki más
És ősi joggal válaszoltamA kisgyereknek;
Amen, mindörökké!

Reményik Sándor - És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."


Zsoltárok könyve 40. 13


Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyob nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.