2008. március 31., hétfő

Wass Albert: Üzenet haza

Wass Albert

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:
a csillagok állása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
Esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,.
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend,
s nem vesz magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada,
mert erősebb a baltánál a fa,
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már,
s a sújtó kéz is - szent, szent jóvátétel -,
hasznos anyaggá vált a föld alatt.
A víz szalad, a kő marad,
A kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők,
és kiássák a fundamentumot,
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel,
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentum Istentől való,
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek,
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
ezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.

És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok,
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.
a tiszták és a békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát,
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És leszen csillagfordulás megint,
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia,
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad!

Istenem, Atyám — itt vagyok

Istenem, Atyám — itt vagyok
Tölts el engem szent lelked erejével
Föld, Anyám — itt vagyok
Tölts el engem szent életed erejével
Istenem, Teremtőm — itt vagyok
Tölts el engem teremtésed erejével
Földanya, Éltetőm — itt vagyok
Tölts el engem megújító erőddel
Atyám — itt vagyok
Minden csendben egy rész belőled
Erő az erődből
Szellem a szellemedből
Lélek vagyok.
Engedd lelkem rezdüléseit minden emberhez
Szeretet
Minden-ami-van, az enyém
Mert én, mint minden-ami-van, tiéd vagyok
Szabadíts meg attól, ami rejtett
Változtasd meg, ami reggelente a sötétségbe fúl
Gyógyítsd meg a harmóniát, nélkülözőt
Tudás vagyok — Lét vagyok — Tiéd vagyok
Atyám — itt vagyok

Az Élet himnusza

Írta: Kalkuttai Szent Teréz anya

Az Élet egyetlen esély, vedd komolyan,
Az Élet szépség, csodáld meg,
Az Élet boldogság, ízleld meg,
Az Élet álom, tedd valósággá,
Az Élet kihívás, fogadd el,
Az Élet kötelesség, teljesítsd,
Az Élet játék, játszd,
Az Élet érték, vigyázz rá,
Az Élet vagyon, használd fel,
Az Élet szeretet, add át magad,
Az Élet titok, fejts meg,
Az Élet ígéret, teljesítsd,
Az Élet szomorúság, győzd le,
Az Élet dal, énekeld,
Az Élet küzdelem, harcold meg,
Az Élet kaland, vállald,
Az Élet jutalom, érdemeld ki,
A Élet élet, éljed!

IMA

Istenem!
Taníts meg imádkozni engem,
Összefont két kezem Te fogd át a csendben.
Szívem mélyéről Dicsőséged zengjen.

Istenem!
Taníts meg imádkozni engem.
Imám ne ajkamról, a szívemből szóljon,
Az áhítat szentsége, a sejtekig hatoljon.
Legyen örök hála, köszönet néked,
A fákért, a virágért, s köszönet hogy élek.

Istenem!
Taníts meg imádkozni engem,
Engedd meg, hogy lelkem benned megpihenjen.
Szüljön új ragyogást, teremtő csodát.
A szívemben nyílt Lótusz, a Krisztusi láng.

Istenem!
Taníts meg imádkozni engem,
Mutasd meg az utat a kéklő végtelenben.
Csillag voltam egykor, csillaggá kell lennem.

Istenem!
Taníts meg imádkozni engem.
Mi Atyánk Isten!
Aki a szívemben vagy, szenteltessék meg a Te Neved,
Mert itt van a Te országod dicsőséges fénye,
Mondd, nélküled a láng, szívemben hogy égne.

2008. március 29., szombat

Hamvas Béla: Oszd meg amid van!

A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte amit kívánt: a mennyországba léphetett az üdvözültek közé.
Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet.
- Az első bölcs az élményt nem bírta el, és belehalt;
- a második elméjében megzavarodott;
- a harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett boldogságot magának tartotta meg.
- Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen.
A szenvedés köréből mindenki szabadon kiléphet, ahogy tud, és a boldogságot elérheti. De azoknak, akik az üdvözültek világát megismerik, negyedrésze a nagy élményt nem tudja elviselni és belepusztul. Minden nap látni olyan embert aki a mennyország kapujában összeesett és meghalt.
A másik negyedrész megkótyagosodik. Ilyen fanatikus bolondot is látni eleget.
A harmadik negyed rész a boldogságot magába zárja és önmagának tartja meg, és nem ad belőle másnak...
A boldogságot csak a negyedik bölcs bírta el. Mert a gazdagságot, örömet, tehetséget meg szabad szerezni, de jaj annak, aki hozzá nem elég erős.
Egy része belehal, egy része eszét veszti, egy része a kincset magába ássa, és senkinek sem ad belőle. Az elíziumi kertek fénye benne sötétséggé változik.
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja.
A fény csak abban válik áldássá, ami másnak is ad belőle...
Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg.
Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Amiből másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik; legyen szent fény, átokká válik; legyen gyönyör, halállá válik...
{Forrás: György Edit: A boldog élet titka}

IGAZSÁG

Az Igazság - Sathya -, a mindannyiunkat mozgató életprincípium.

Nem élhetünk nélküle.

S ha egyszer mi megszünnénk létezni, a világ is megszünne velünk együtt.

Ez az életprincípium nem más, mint az emberi Lélek, amely minden élőlényben lakozó Isteni szikra.

Ez az Igazság a forrása mindennek; ez az erő, amely által a szív dobog, a tüdő lélegzik és a szervezet működik.

Az emberi intellektus feladata ennek az Igazságnak a felismerése.

Érdekes módon, ha az ember felismeri és megtapasztalja az Igazságot, rájön, hogy a világon mindent és mindenkit ugyanez az Igazság éltet.

Tehát eszenciánkban mindannyian Egyek vagyunk.

A pillangó

"A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.
"Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sose ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán."
Én úgy mondom nyitott kézzel szeretni. Ez olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vízében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én tudom milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette, megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.
Korlátozni, és ártani tudok a legkedvesebb óvó cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban tudja mondani a másik személynek: "Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted a felelős."
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak, akit szeretek: Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadban.
Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben, bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni, hogy ne sírj.
Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled. Néha dühös leszek és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok.
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár szavakkal, akár azzal, ahogy létezem másokkal és magammal. Én ez úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni.
Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy. "

2008. március 21., péntek

Biegelbauer Pál - Gondolatok a párkapcsolatokról

Rendkívüli ember volt, aki az egész életét más emberek szolgálatába állitotta: mint író, tanító, mint gyógyító és életvezetési tanácsadó. Itt az Ő, Biegelbauer Pál (1945.03.10-2001.02.20.) gondolatai következnek a párkapcsolatról:
...A kapcsolat bennünk születik, bennünk virágzik és bennünk hal meg. Ha nem mi szakítunk, akkor a kapcsolat erőszakos halált hal, a hirtelen halál váratlanságával, értetlen zsibbadtságával, kilátástalanságával. A szakítás üzenet:
- Üzenete annak, hogy nem mindig az a valóság, amit a bensőnkben élünk.
- Üzenete annak, hogy senki se úgy a miénk, mint egy megvásárolt cipő, hanem úgy, mint a napsütés, amiért semmit sem tehetünk, mert önként adja magát.
- Üzenete annak, hogy nem a birtokló ragaszkodás a szeretet, hanem az elengedés.
- Üzenete annak, hogy nem attól voltam boldog, hogy szeretett, hanem attól, hogy én szerethettem.
- Üzenete annak, hogy a szakítással nem a szeretet szakadt meg, hanem a szeretet egy új minőségének lehetsége született.
- Üzenete annak, hogy a múlthoz való egyetlen valóságos, és békémet megőrző viszonyom lehet az, hogy köszönetet mondok mindenért.
Kívánok lelki erőt az elengedéshez, a szeretet új minőségének megéléséhez és ahhoz, hogy lelkét ne a nincs űrje, hanem az élet mérhetetlen gazdagságának öröme töltse el."

"Szent meggyőződésem, hogy az emberi kapcsolatokért igazán semmit sem lehet tenni. Sőt, amikor teszünk érte, éppen azt tesszük megvalósíthatatlanná, amit el akarunk érni. Az emberek nem megszerezhetőek. A testük igen, ők nem. A görcsös megszerezni akarás vakká tesz minket arra, hogy észrevegyük az élet kínálta lehetőségeket. Tökéletesnek akarunk látszani, holott nincs riasztóbb a tökéletes embernél. Az emberszívet a gyengeség ejti rabul, nem az erő, nem a hibátlanság.
Minden olyan jelenségtől, amelyik veszélyeztetni látszik szabadságunkat, menekülünk. A kapcsolatért nem tenni kell, hanem elengedni kell. Mit? Az illuzióinkat. Elengedni azt az illúziót, hogy csak egy párkapcsolatban lehet boldog az ember. Elengedni azt az illúziót, hogy a másik szeretete tesz minket boldoggá. A másik szeretetét észre se vesszük, ha mi nem szeretjük őt.

Mi az amit tehetek egy kapcsolatért? Semmit. Elég csak lenni. Lenni olyannak, amilyen vagyok. Vállalni azt a csodát, aki vagyok. Mint a kis virág. Ragyogni, illatozni, áradni. És lesz, akinek megnyílik a szeme az én egyedi és megismételhetetlen csodámra. Csak az én szemem se legyen zárva."

Biegelbauer Pál: A párkapcsolatokról másképpen (részlet)
TÉVEDÉSEINK
Párkapcsolataink tragédiái abból fakadnak, hogy a létezés alaptörvényeit nem ismerjük. Honnan is ismernénk, hisz nem szerepel semmiféle tantervben. Ami oktatható, az rendkívül fontos, de tökéletesen lényegtelen. A műveltség okossá tesz, de nem boldoggá. A létezés alaptörvényei nem taníthatók, hisz messze túl vannak a szavakon. Nem lehet őket tanulással elsajátítani, sőt nem is kell, mert mindannyian ott őrizzük őket a szívünkben. E tudással születtünk, ez kitörölhetetlenül bennünk van. Mindent tudunk ahhoz, hogy maradéktalanul boldogok legyünk. Csak le kell merülnünk szívünk időtlen csendjébe, hogy a tudat felszínére hozzuk azt, ami életünk illúzióépítő szakaszában szívünk biztos őrzőhelyére menekült.
Az alábbiakban néhány olyan tévhitet járunk körül, amelyek következményeit mindannyian nyögjük. Nem azért, mert buták lennénk, nem azért, mert a jószándék hiányozna belőlünk, hanem azért, mert amit tudtunk gyermekfejjel, felnőttként elfeledtük. A szívünkben őrzött tudásra a sebeink nyitnak kaput. A fájdalom csendjében halljuk meg a szeretet hangját, amelyet elnyom a fontoskodó lényegtelen harsánysága.

1. Azt hiszem, sőt meg vagyok győződve arról, hogy szeretem a másikat, pedig erről szó sincs.

Eléggé gyakori állapot a párkapcsolatokban. Ez abból forrásozik, hogy a hétköznapi szóhasználatban a szeretet alatt 99%-ban kedvelést, vonzalmat értünk. Úgy véljük, hogy akit kedvelünk, azt szeretjük. Így szeretünk ételeket, tárgyakat, a kellemes időjárást, embereket stb. Ha valakit, vagy valamit ily módon szeretek (és a szeretet szót helyettesíthetem a kedvelés, vagy vonzalom szóval), akkor félreértettem azt, ami a párkapcsolat szíve, lényege: az igazi, a valóságos, a semmivel sem helyettesíthető szeretetet. Mert a szeretet a maga tisztaságában nem vonzalom. A vonzalom végső soron biológiai, pszichikai megfelelés: vonz az, aki, vagy ami hiányzik, azaz nincs, de szükséges a testi, szellemi harmóniámhoz. A vonzalom iránytűje a vágy. A vágy mindig a hiányra mutat. A vágy késztetés a bennem érzett üresség megszüntetésére. Ha a vágyam teljesült, befejezte küldetését, meghal a vonzalommal együtt. Mivel a biológiai, pszichikai állapotunk folyamatosan változó, így változnak a vonzalmaink és a vágyaink is. A vonzalomnak, a kedvelésnek van még egy sajátja, ami nagyon fontos az emberi kapcsolatainkban. Az, hogy nem szándékfüggő. Ez azt jelenti, hogy sem én nem tehetek arról, hogy kit kedvelek vagy nem kedvelek, sem az nem tehet róla, aki iránt vonzalmat vagy taszítást érzek. Érzelmeink spontán válaszok a minket körülvevő személyi és tárgyi környezetre. A szeretet nem akaratomtól független, önkéntelen reflex, mint a kedvelés, hanem létezésem legmélyebb zónájában, a valódi Énem szabadságában fogant döntés: odaadni magam a másiknak. Tehát ha csak kedvelek valakit, az a szó teljes értelmében még nem szeretet. Ha hiányzik az odaadottság, ha nem tudtam még kimondani - akár szavak nélkül is - azt, hogy “Én a Tied vagyok”, akkor csak úgy vélem, hogy szeretem a másikat. Kapcsolatunkból éppen az hiányzik, ami a kapcsolat lényege, szíve: a szeretet.

2. “Csak akkor nyitom meg a szívemet, ha méltó vagy rá.”

Ez a legkeményebb és legkegyetlenebb erőszak. Az igényesség álruhájába öltöztetett létértetlenség, keményebben megfogalmazva: létidiotizmus. Célja az, hogy megváltoztassam a másikat, hogy olyan legyen, amilyennek én akarom. És ehhez nem a fizikai, vagy a pszichikai erőszak gazdag tárházát veszem igénybe, hanem visszaélek a mindannyiunkban meglévő végtelen kiszolgáltatottsággal, azzal, hogy mindannyian arra vágyunk, hogy szeretve legyünk. Feltételeket szabok a szeretetemért. Elvárásokat fogalmazok meg a másik felé, és csak akkor engedem be a szívembe, ha azokat teljesíti. Ezzel nemcsak azt érem el, hogy a másik – engedve az erőszaknak - igyekszik megfelelni az elvárásomnak, megváltozik (és én nem is veszem észre, hogy ez csak külső változás), hanem azt is, hogy védetté válok a másoktól felém irányuló rossz szándékoktól, hisz kívül marad, mert nem felel meg az elvárásomnak. A feltételekhez kötött és az elvárásaim teljesítését feltételül szabó szeretet nem szeretet, csak annak a paródiája. Nem szeretet, hanem a legfondorlatosabb szeretetlenség. Betonnál keményebb védőfalat emelek a szívem köré, áthatolhatatlan falat, amelyen senki, még az Isten sem tud áthatolni. E falakon belül magamon kívül senki sincs. Magamat csapom be, ha azt hiszem, hogy beengedem azokat, akik megfelelnek az elvárásaimnak. Nem. Csak az elvárásnak megfelelő szereplőt engedem be, nem a valódi másikat. A másik igaz arcát az elvárásnak való megfelelés álarccá torzítja. Vértelen szerepárnyak és maszkok lézengenek a szívemörző falak mögött. És hogy mennyire nem vagyok kíváncsi az igazira, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha a másik kiesik a szerepéből, lehullik róla az álarc, a szereprongy, és ott áll didergő mezítelenségében, akkor ítélek. Ítéletem kegyetlen és elmarasztaló: csalódtam benned – mondom, és kirúgom. Minden csalódás mögött a nem teljesült elvárás húzódik meg. Nem a másikban csalódom, hisz nem is ismerem őt, hanem a szerepet játszóban, mert hibázott, kiesett a szerepéből, amit én írtam neki az elvárásaimmal. Önmaga lett, ahelyett, hogy nekem igyekezett volna megfelelni. Minden csalódás esély arra, hogy végre az igazi másikat megpillanthassam, hogy szerethessek. Mert akiben valaha is csalódtam, azt az embert sohasem szerettem. Sőt nem is voltam kíváncsi őrá. Elvárásaim álomképe érdekelt, nem ő. És mihelyt megpillantottam Őt, megváltam tőle. Én csak azt az embert szeretem, akinek nem szabok semmiféle feltételt, aki felé semmilyen elvárást nem fogalmazok meg. Akit nem akarok megváltoztatni. Én csak azt az embert szeretem, akit elfogadok annak, aki, és olyannak, amilyen. Enélkül nincs szeretet, csak önbecsapás van és a másik kirekesztése. A szívemet őrző védelmi fal nem engedi, lehetetlenné teszi, hogy odaadott legyek, hogy valóban szeressek. Védett vagyok – és iszonyúan magányos. Még nem tudom, hogy aki szeret, az védtelen, gyenge és kiszolgáltatott. Még nem tudom, hogy a szeretet ellentéte nem a gyűlölet, mert a gyűlölet a kedvelés ellentéte.
A szeretet ellentéte a félelem. Félelem a védtelenségtől, a gyengeségtől, a kiszolgáltatottságtól. Még nem tudom, hogy a biztonságot, amire mindannyian vágyunk, nem az erő, a másikon felülkerekedni törekvő erőszak védelme adja meg, hanem a szeretetben való kiszolgáltatottság. Mert az erő elvész, és mindig akad erősebb. De a vállalt gyöngeséggel szemben az erő tehetetlen. Csak az igazán erős engedheti meg azt, hogy merjen gyönge lenni. És aki gyönge, az igyekszik erősnek mutatni magát.

3. “Te az enyém vagy.”

Ahhoz, hogy ennek a gyakran elhangzó kijelentésnek és a gondolkodásunkban jelenlévő, a másikhoz való tartozást jellemző alapállásnak a képtelenségét és tragikumát teljes mértékben megértsük, tisztáznunk kell embermivoltunk leglényegi velejárójának, a szabadságnak mibenlétét, valamint annak a valóságtartalmát, amit tulajdonviszonynak nevezünk.

Szabadság

Az alábbiakban kifejtendő gondolatok – úgy vélem – sokakban ellenállást, sőt felháborodást szülnek majd, mert gondolkodásunkat, viselkedésünket oly mértékig befolyásolják a szocializáció (=társadalmiasítás) és a nevelés folyamata során belénk ültetett, a szabadságot semmibe vevő és korlátozó normák, hogy a szabadságunk léttényéből eredő következményeket egyszerűen el sem tudjuk képzelni. A szabadságot nem elsősorban az alattvalókat irányító vezetés, hanem a szolgalelkűségben élők értetlensége és ebből eredően a szabadok iránti dühe veszélyezteti. Az erőszakon alapuló közösségi struktúrák, társadalmak (jelenleg kivétel nélkül ilyenek léteznek – ez alól a megvalósult demokráciák sem kivételek) a közösség tagjait nem a szabadságra, hanem az irányítók érdekeit szolgáló hozzáállásra nevelik. Nem szabaddá, hanem irányíthatóvá. A legtragikusabb, hogy ezt az interiorizáció, azaz a bensővé tevés eszközével érik el, hisz a hazug, torzító “értékek“ védelmére, betartatására nem lehet mindenki mellé “rend”-őrt állítani. Ezért belső ellenőrt, úgynevezett “erkölcsi” normákat fogalmaznak meg, amelyek ugyanezt a célt szolgálják. És ahogy az az erőszakhoz illik, a normák be nem tartása esetén súlyos, akár örökkévaló büntetést helyeznek kilátásba. A külső és a belső rend biztosítékául a megtorlástól való félelem feltámasztása és folyamatos ébrentartása szolgál. És ahol a félelem, ott nincs szabadság. Ahol nincs szabadság, ott nincs szeretet. És ahol nincs szeretet, ott nincs emberhez méltó élet.
Az ember szabad létező.
Ez azt jelenti, hogy létének tudatos szférájában cselekvéseit a döntése előzi meg. A tudat az, ami megkülönbözteti más létezőktől. Mivel részese a nem tudatos anyagi világnak is, számtalan döntést nem igénylő cselekedete is van. Ezek biológiai eredetűek. Az élettelen és élő anyag reá vonatkozó törvényei nem korlátokat jelentenek a szabadságának, hanem keretet adnak a számára. Az emberi szabadság létéből eredő következmények Szabad vagyok. Akkor is, ha ezt nem veszem tudomásul, akkor is, ha ezt mások nem veszik tudomásul. A szabadságomat nem tudom feladni. Ha úgy tűnik, hogy feladtam, az is a szabad döntésem következménye: szabadon döntök, hogy kitől függjek, kihez tartozzam. A szabadságom a maga tisztaságában, a bensőmben ragyog. Külsőleg ritkán látszik, hisz a lelki, testi kényszerek hálójában vergődve, az erőszaknak engedve úgy tűnik, eleget teszek a kényszernek, belül azonban nem azonosulok a kívülről látható cselekvésemmel. Mivel egy, egész vagyok, a belső szabadságom és a külső kényszerhelyzetem disszonanciája gyötrelemmel tölt el. Fáj a létem. Amikor már nem bírom elviselni létem fájdalmát, ott a szabadság végső ajtaja: az öngyilkosság lehetősége. A szabad létezőnek nincs kötelessége. A szabad létező számára a kötelesség szabadon vállalt szolgálat. A kötelesség csak a közösségben értelmezhető fogalom. A közösséget, amelyben viszont van kötelesség, azt pedig szabadon választom. Azt a közösséget, amelybe létkényszer révén kerültem (család, nemzet, ország), szabadon felvállalhatom, vagy megtagadhatom. Ahol pedig nincs kötelesség, ott a számonkérés sem lehetséges. A szabad létező nem sajátítható ki! Nem lehet megszerezni. Nem megvásárolható, el nem tulajdonítható. A másiké csak úgy lehet, ha ő, a benne ragyogó szabadságában úgy dönt, hogy odaadja magát a másiknak. Csak így lehet a másiké és csak addig, amíg ez az odaadottság tart.
A cikk tulajdonosa: Asztrológia, horoszkóp - AsztroMókus http://asztromokus.hu

Biegelbauer Pál - Idézetek

„A létező lényegének tartom a szeretetet. Ami ezen kívül van, az káprázat, mondhatnám: abszolút lényegtelen. Mindegyikünket legbelül az mozgat, hogy végre odaadjuk magunkat valakinek. Én csak egyetlen birtokviszonyt létesíthetek az egész létezésben, hogy odaadom magamat. Az egyetlen valós birtokviszony, hogy a Tied vagyok.

Amikor úgy döntöttem, hogy odaajándákozom magam és áradok, abban a pillanatban kiszolgáltatottá válok, mert az elvárásaimból épült védelmi falam azonnal megszűnik.

Kiszolgáltatottá válok, mert a másik szabad, így nem éntőlem függ, hogy ő elfogadja-e ajándék mivoltomat. Én egyirányú utca vagyok. Minden önátadásom és cselekvésem egyirányú utca, mely nem az én szándékomtól válik kétirányúvá, hanem a másik szabad döntése révén. Minden szeretetaktus, szeretetcselekvés egy halálugrás, és nem tudod ki van-e feszítve a háló. Én csak egyet tehetek: önként odaajándékozom magamat. Semmi mást.

A szeretet lényegének tartom önmagam ajándék mivoltát, amely ugyanúgy ahogy egy almafa, napfény, eső, nem lehet személyválogató. Minden ember csoda, kivétel nélkül. Amikor én személyválogató vagyok, akkor gyakorlatilag önmagamat teszem szegényebbé. Mi azt szoktuk mondani, hogy a szeretet ellentéte a gyűlölet. Szó sincs róla. A szeretet ellentéte a félelem. A félelem az, ami meggátol engem az önmagam áradásában, amely zárttá tesz, védekező alapállásúvá, s nem elárasztóvá.
Ezért a szeretet ellentéte a félelem és nem a gyűlölet. Lehet bennem tomboló ellenszenv, gyűlölhetek valakit érzelmileg, de ez nem akadályozhatja meg elfogadásomat…" Biegelbauer Pál