2008. augusztus 29., péntek

Ramana Maharsi - Szellemi útmutatás - A gyakorlás (Abhyása)

Mi a gyakorlás módja?
Minthogy az Ön-megvalósítás végrehajtását megkísérlő ember Önvalója nem különbözik [magától] az [Ön-megvalósításra törekvő] embertől, s minthogy [Önmagán kívül] semmi más vagy magasabb rendű nem létezik, amit el kellene érnie (ugyanis az Ön-megvalósítás egyszerűen a tulajdon természet megvalósítása), a megszabadulás keresője kétségek és tévedések nélkül, az örökkévalót a mulandótól megkülönböztetve valósítja meg valóságos természetét, és természetes állapotától sohasem fordul el. Ez az, amit úgy neveznek: "a tudás gyakorlása". E kutatás (vicára) vezet az Ön-megvalósításához.

Minden törekvő követheti a kutatásnak ezt az ösvényét?
Ez az út csak az erre érett lelkek számára járható. A többieknek tudatuk állapotának megfelelő módszerekhez kell folyamodniuk.

Melyek ezek a módszerek?
A stuti, a japa, a dhyána, a yoga, a jnána és a többi, ezekhez hasonló módszer. A stuti az Urat dicsőítő himnuszok odaadással áthatott éneklése. A japa az istenek neveinek vagy az omhoz hasonló szent mantráknak gondolatban vagy fennhangon való ismételgetése.
Megjegyzés: Miközben az ember a stuti és a japa módszereit követi, az elme időnként zárttá, azaz összeszedetté, időnként pedig nyitottá, azaz szétszórttá válik, [mindazonáltal] az elme effajta szeszélyes viselkedése e módszerek követői előtt nem lesz nyilvánvaló.
A dhyána a nevek és mantrák gondolatban való áhítatos ismétlését (japa) jelenti. E módszert követve az elme állapota könnyen felismerhetővé válik, mert az elme nem lehet egyszerre összeszedett és szétszórt. Amikor az ember belemerül a dhyánába, az elme nem érintkezik az érzékek tárgyaival; amikor az elme érintkezik a tárgyakkal, az ember nincs dhyánában. Ezért azok, akik ebben az állapotban vannak, megfigyelhetik az elme szeszélyes viselkedését, és megakadályozva az elmét abban, hogy további gondolatokat hozzon létre, képesek azt a dhyánában rögzíteni. Tökéletességre jutni a dhyánában annyit jelent, mint az Önvalóban tartózkodni [tadákáranilai - szó szerint: az "‚Az' formájában tartózkodni"]. S mivel a meditáció rendkívül finom módon működik az elme forrásánál, nem nehéz észlelni az elme felébredését és lecsendesülését. Ami a yogát illeti, a légzésnek és az elmének ugyanaz a forrása; ezért az egyik lecsendesítése szükségképpen a másik lecsendesítéséhez vezet. Az elme légzésszabályozás (pránáyáma) révén való lecsendesítésének gyakorlatát nevezik yogának. Miközben a yogik a pszichikus centrumokra, például a sahasrárára, vagyis az ezerszirmú lótuszra rögzítik elméjüket, korlátlan ideig képesek testtudat nélkül maradni. Mindaddig, amíg ez az állapot tart, a yogik láthatólag egyfajta boldogságba merülnek. Amikor azonban a lecsillapodott elme feltámad, vagyis amikor ismét aktívvá lesz, újra belemerül világi gondolataiba. Ezért kell a kifelé fordult elmét olyan gyakorlatokkal edzeni, mint amilyen a dhyána. Ekkor fog az elme elérni abba az állapotba, amelyben már nincs sem lecsendesülés, sem felébredés. A jnána az elme visszavonása, amelyben a meditáció (dhyána) vagy a kutatás (vicára) állandó gyakorlása révén az elme az Önvaló formáját ölti magára; ezen állapot az, amelyben minden erőfeszítés megszűnik. Azok, akik megtartják magukat ebben az állapotban, többé már nem fordulnak el igazi természetüktől. A "csend" (mauna) és a "nem-cselekvés" kifejezések egyedül erre az állapotra vonatkoznak.

Megjegyzés:
1. Valamennyi gyakorlat csak az elme összpontosításával folytatható. Mivel minden mentális aktivitás (emlékezet, felejtés, vágy, gyűlölet, vonzódás, valamivel való felhagyás és így tovább) az elme módosulása, így ezek egyike sem tekinthető az ember valódi állapotának. Az ember voltaképpeni természete az egyszerű és változatlan lét. Így hát megismerni az emberi lét igazságát és annak lenni egyet jelent a béklyókból való megszabadulással és a kötelék kioldásával (granthi násam). Mindaddig, amíg a törekvő az elmének ezt a nyugalmi állapotát szilárdan el nem éri, gyakorolnia kell az Önvalóban való tántoríthatatlan jelenlétet, és elméjét meg kell őriznie a különféle gondolatok beszennyező hatásától.

2. Noha az elme erejének művelését számos gyakorlattal el lehet érni. azok mindegyike ugyanahhoz a célhoz vezet. Mert bármilyen tárgyra is összpontosítsa elméjét az ember, az elme a mentális képek felszámolásával az adott tárgy [mentális] formáját ölti magára. Ezt nevezik sikeres meditációnak (dhyana siddhi). Azok, akik a kutatás (vicára) ösvényét követik, felismerik, hogy a kutatás végére megmaradó tudat Brahmannal azonos. Azok, akik a meditációt (dhyána) gyakorolják, felismerik, hogy ami az eredményes meditációban fennmarad, az [egyedül] meditációjuk tárgya. Mivel az eredmény mindkét esetben ugyanaz, a törekvők feladata: a két módszer valamelyikének megszakítás nélküli gyakorolása mindaddig, míg csak el nem érik a célt.

A "csend" állapota az erőfeszítés, vagy az erőfeszítés nélküliség állapotát foglalja-e magába?A csend nem a tétlenség erőfeszítés nélküli állapota. Az összes világi cselekvés - amelyet közönségesen "erőfeszítésnek" neveznek - az elme egy részének segítségével és gyakori megszakításokkal megy végbe. Azonban az Önvalóval való egység (átma vjavahára), vagyis a benső nyugalom állapotában való időzés olyan intenzív benső aktivitást feltételez, amelyet az elme egészével és megszakítás nélkül kell végrehajtani.A máyát [a káprázatot avagy tudatlanságot] semmilyen más módon, csak ezzel a "csendnek" (mauna) nevezett intenzív aktivitással lehet tökéletesen elpusztítani.
Miben áll a máyá természete?
Az, hogy a mindenkor és mindenhol jelenlevő, mindent átható és önfényű Önvalót, a Valóságot nemlétezőnek tekintjük, míg a mindig és mindenütt következetesen nemlétezőnek bizonyuló individuális lelket (jíva) és a világot (jagat) létezőnek tekintjük, a máyának tulajdonítható.

Minthogy az Önvaló önként ontja sugarait, miért nem ismeri fel mindenki éppúgy, mint a világ más tárgyait?
Bármilyen konkrét tárgy is váljék a megismerés tárgyává, mindig az Önvaló az, amely az adott tárgy formájában önmagát megismeri. Mert ami megismerésként vagy tudatosságként ismeretes, az nem más, mint az Önvaló hatalma (átma sakti). Az Önvaló az egyetlen érzékelő objektum. Az Önvalón kívül semmi nincs. De ha mégis feltételezzük, hogy az Önvalón kívül vannak objektumok, akkor azok [mindenképpen] érzéketlenek, s ennélfogva sem magukat, sem pedig egymást nem ismerhetik meg. S mivel az Önvaló nem ismeri fel igazi természetét ezen a módon, úgy tűnik, hogy belemerült a születés [és halál] óceánjába, és hadakozik azzal, midőn az individuális lélek formájában van.
Noha az Úr mindeneket áthat, úgy tűnik - például az olyan kijelentések révén, mint a "felékesítvén őt kegyelmével" -, hogy csak kegyelme révén lehet megismerni. Hogyan érheti el akkor az Úr kegyelme nélkül az individuális lélek saját erőfeszítése révén az Ön-megvalósítást?
Mivel az "Úr" [megnevezés] az Önvalóra vonatkozik, s mivel a kegyelem az Úr jelenlétét avagy megnyilatkozását jelenti, egyetlen olyan pillanat sincs, amelyben az Úr ismeretlenségben maradna. Ha a Nap fénye a bagoly számára láthatatlan, az csak az ő tökéletlenségének jele, s nem a Nap hiányosságának tulajdonítható. S ugyanígy a tudatlan emberek, mi másnak köszönhetnék a - tudatosság természetével rendelkező - Önvalóra irányuló tudatosságuk hiányát, mint saját tökéletlenségüknek? Hogyan lehetne ezt az Önvaló tökéletlenségének rovására írni? Mivel a kegyelem az Úr igazi természete, őt mint "áldott kegyelmet" ismerik. Ezért az Úrnak, akinek maga a kegyelem a természete, nem kell adnia a kegyelmét; nincs is külön ideje annak, hogy adja a kegyelmét.

Hol található az Önvaló a testben?
Azt szokták mondani, hogy a Szív a mellkas jobboldali részében található, mégpedig azért, mert akkor, amikor magunkra utalunk, rendszerint a mellkas jobboldali részére mutatunk. Némelyek azt mondják, hogy a sahasrára, az ezerszirmú lótusz az Önvaló tartózkodási helye. Ha azonban ez így lenne, akkor a fejnek nem volna szabad előrebuknia az elalvás vagy az eszméletvesztés következtében.

Mi a Szív?
A szent szövegek a Szívet a következőképpen írják le: A két mellbimbó között, a mellkas alatt és a hasüreg fölött hat, különböző színű szerv található. Ezek közül azt, amelyik a vízililiom bimbójához hasonlít, és amelyik [a test középvonalától] két ujjnyira jobbra helyezkedik el, Szívnek nevezik. Ezen a fordított állapotban lévő szerven belül egy parányi nyílás található, amely a vágyakkal teli sűrű sötétség (tudatlanság) székhelye. Itt fut össze az összes pszichikus idegvezeték (nádi). Ez a vitális erők, az elme és a [tudat] fény[ének] tartózkodási helye. Mindazonáltal a Szív (hrdayam), még ha így is írják le, voltaképpen (maga az] Önvaló (átman). Mivel a lét (sat), a tudat (cit), az üdv (ánandam), az örökkévalóság (nityam) és a teljesség (púrnam) kifejezések is a Szívre vonatkoznak, nem érvényesek rá az olyan megkülönböztetések, mint külső és belső, fent és lent. Azt a nyugalmi állapotot, amelyben minden gondolat megszűnik, az Önvaló állapotának nevezik. Ha egyszer az ember elérte ezt az állapotot a maga valójában, érvényüket veszítik az olyan próbálkozások, amelyek a Szívet valamilyen testen belüli vagy testen kívüli helyre akarják lokalizálni.

Miért merülnek fel az elmében a különféle tárgyakra vonatkozó gondolatok még akkor is, amikor az már nincs kapcsolatban a külső tárgyakkal?
Az efféle gondolatok megjelenése a lappangó tendenciáknak (púrva samskára) tulajdonítható. [Mindazonáltal] ezek a gondolatok csak a valódi természetéről megfeledkező és kifelé forduló individuális tudatban (jíva) jelennek meg. Amikor az ember a különféle dolgokat érzékeli, a "Ki az, aki ezeket látja?"-kérdést kell feltennie magának; akkor azonnal eltűnnek.

Hogyan nyilvánul meg a samádhiból és az álomtalan mélyalvásból hiányzó három tényező, a megismerő, a megismert és a megismerés az Önvalóban az ébrenlét és az álomállapot során?
Az Önvalóból egymás után az alábbi három dolog jön létre:
1. A cidábhása [a tükrözött tudat], amely egyfajta fényesség.
2. A jíva [az individuális tudat], azaz a látó, vagyis az első gondolat.
3. [Maga] a jelenség, vagyis a világ.

Ha egyszer az Önvaló szabad a tudás és a tudatlanság eszméjétől, hogyan mondható róla, hogy az érzékelés alakjában az egész testet áthatja, vagy hogy az érzékeket az érzékelés képességével ruházza fel?
A bölcs emberek tudják, hogy kapcsolat van a különböző pszichikus idegvezetékek forrása és az Önvaló között, s hogy ez a kapcsolat a Szívben valósul meg; hogy az érző és érzéketlen közötti kapcsolat mindaddig fennmarad, amíg az igazi tudás pallosával szét nem vágják őket; [tudják,] hogy miként az elektromosság szubtilis és láthatatlan ereje különleges dolgokat eredményezve halad keresztül vezetékeken, így áramlik az Önvaló ereje is a pszichikus idegvezetékeken keresztül, rajtuk keresztül hatva át az egész testet és általuk látva el érzékelőképességgel az érzékszerveket; s [végül] hogy mihelyt e kapcsolatot megszakítják, az Önvaló az marad, ami - mindenféle tulajdonságot nélkülözve - mindig is volt.

Hogyan lehet kapcsolat a tiszta tudást képviselő Önvaló és a relatív tudást képviselő hármas tényező [megismerő - megismert - megismerés] között?
Ezt bizonyos értelemben a filmszínházban történő vetítéshez hasonlíthatjuk.
A lámpa a vetítőgépben. Az Önvaló.
A lámpa előtti lencse. Az Önvalóhoz közel lévő tiszta (sattvikus) elme.
A filmkockák sorozatából A szubtilis gondolatokból álló lappangó összeálló film. lappangó tendenciák tárháza.
A lencse, a lencsén keresztül- Az elme, az elme megvilágítása és az haladó fény és a lámpa, amelyek Önvaló, amelyek együtt hozzák létre együtt hozzák létre a fókuszált a[z individuális] látót, vagyis a jívát. fényt.
A lencsén áthaladó és a Az Önvaló fénye, mely az elméből filmvászonra vetülő fény. kilépve az érzékszerveken keresztül vetül a világra. A vászonra eső fény révén A világra vetülő fényben észlelt, tárgyak- megjelenő különféle képek. ként megjelenő különféle formák és nevek.
A szerkezet, amely mozgásba Az elme lappangó tendenciáit felszínrehozza a filmszalagot. hozó isteni törvény.
Ahogyan mindaddig képek jelennek meg a filmvásznon, amíg a film a lencsén keresztül az árnyképeket vetíti, a jelenségvilág is mindaddig folyamatosan megjelenik az individuum számára az ébrenléti és álomállapotban, amíg a lappangó mentális benyomások léteznek. Mint ahogy a lencse hatalmas méretűvé nagyítja az apró porszemeket, és egyetlen másodperc leforgása alatt számos képet vetít, úgy növeli az elme a csíraszerű tendenciákat fához hasonlatos gondolatokká, egyetlen másodperc alatt megszámlálhatatlanul sok világot hozva létre. Továbbá ahogy a filmszalag hiányában csupán a lámpa fénye látható, úgy ragyog az Önvaló is a három tényező nélkül önmagában, amikor a tendenciák formájában megjelenő mentális fogalmak az álomtalan mélyalvás, az eszméletvesztés és a samádhi állapotában nincsenek jelen. S ahogy a lámpa megvilágítja a lencsét és az utána következőket, miközben maga változatlan marad, úgy világítja meg az Önvaló is az egót (cidábhása) és az utána következőket, miközben ő maga változatlan marad.

Mi a dhyána (meditáció)?
A dhyána nem más, mint megmaradni az Önvalóban az igazi természettől való legcsekélyebb elfordulás, és magának a meditáció végzésének tudata nélkül. Mivel ekkor az ember egyáltalán nincs tudatában a különböző állapotoknak (ébrenlét, álom és így tovább), az alvás úgyszintén [egyfajta] dhyánának tekintendő.

Mi a különbség a dhyána és a samádhi között?
A dhyána szándékos mentális erőfeszítéssel érhető el [és tartható fenn]; a samádhi nem ismeri az erőfeszítést.

Milyen tényezőket kell figyelembe venni a dhyána során?
Annak, aki szilárdan kitartja magát Önvalójában (átma nisthá), mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy a legkisebb mértékben se forduljon el ettől az elmélyedéstől. Valódi természetétől elfordulva [ugyanis] ragyogó sugárzást láthat maga előtt, szokatlan hangokat hallhat, vagy valóságosnak vélheti a benne vagy rajta kívül megjelenő istenek vízióját. De ezeknek [a jelenségeknek] nem szabad félrevezetniük: nem engedheti meg, hogy ezek eltereljék figyelmét Önmagáról.

Megjegyzés:
1. Ha az ember azon pillanatokat, amelyeket a tárgyakon - vagyis nem Önmagán - való gondolkozás során veszteget el, Önmaga utáni kutatásra fordítaná, akkor az Ön-megvalósítást igen rövid idő alatt elérhetné.
2. Mindaddig, amíg az elme nem állapodott meg az Önvalóban, szükség van valamilyen bhávanára [egy megszemélyesített isten vagy istenség mély érzelmekkel és vallásos érzéssel áthatott kontemplációjára]. Enélkül ugyanis az elmét gyakran elárasztják a csapongó gondolatok, vagy éppen rátör az álom.
3. Ahelyett, hogy az ember vég nélkül az olyan bhávanák gyakorlásába merülne, mint az "én vagyok Siva" vagy "én vagyok Brahman" - amelyeket [összefoglalóan] nirgunopásanának [a tulajdonságok nélküli Brahman kontemplációnak] neveznek -, mihelyt az efféle upásana [kontempláció] eredményeként megjelenő mentális erőt elérte, az Önmagára kérdezés módszerét kell gyakorolnia.
4. A gyakorlás (sádhana) csak akkor tekinthető sikeresnek, ha az ember egyetlen mentális fogalomnak (vrtti) sem ad helyet.
Milyen életvezetési szabályokat kell követnie a törekvőnek (sádhaka)?
Mértékletesség az étkezésben, mértékletesség az alvásban, mértékletesség a beszédben.

Meddig kell folytatni a gyakorlást?
Mindaddig, amíg az elme el nem éri a fogalmaktól való mentesség erőfeszítés nélküli és természetes állapotát, illetve addig, amikor az "én" és az "enyém" érzete már nem létezik.

Mi a jelentősége a magányban való tartózkodásnak (ekánta váza)?
Mivel az Önvaló mindent áthat, a magány nem a tartózkodási hely függvénye. A "magányos élet" a mentális fogalmaktól mentes állapotot jelenti.

Miről lehet felismerni a bölcsességet (viveka)?
A bölcsesség szépsége nem más, mint az igazság megvalósítását követően létrejövő káprázattól mentes állapot. A félelmet csak azok ismerik, akik még valamilyen különbséget vélnek felfedezni a magasztos Brahmanban. Mindaddig, amíg fennmarad az az elképzelés, hogy a test az Önvaló, az ember - bármilyen is legyen [egyébként] - nem valósíthatja meg az igazságot.
Ha minden a [prárabdha] karma [a múltban elkövetett cselekedetek következménye] szerint történik, akkor hogyan győzhetők le a meditáció (dhyána) akadályai?
A prárabdha csak a kifelé forduló elmét érinti, az önmaga felé fordulót nem. Azt, aki valódi Önmagát keresi, nem fél semmiféle akadálytól.

Szüksége van-e aszkézisre (samnyása) annak, aki az Önvalóban való megállapodottságot (átma nisthá) tűzte ki céljául?
Az az erőfeszítés, amelynek révén az ember saját testéhez való kötődéstől igyekszik megszabadulni, valójában az Önvalóban való tartózkodásra irányul. Egyedül a gondolkozás és a kutatás érettsége szünteti meg a testhez való kötődést, s nem az életszakaszok (ásrama), mint például a tanulási időszak (brahmacarya). A kötődés ugyanis az elme kötödése, míg az életszakaszok a testhez kapcsolódnak. S vajon miképpen tudnák a testi állapotok az elmében gyökerező kötődést kiküszöbölni? Minthogy a gondolkozás és a kutatás érettségéről [csak] az elme vonatkozásában beszélhetünk, egyedül csak ez az elme képes eltávolítani a kutatás révén azokat a béklyókat, amelyek figyelmetlensége következtében kerültek rá. Mivel azonban az aszketikus fegyelem (samnyásásráma) a szenvedélytelenség (vairágya) elérésének eszköze, s mivel a szenvedélytelenség a kutatás eszköze, az aszkéták rendjéhez való kapcsolódást bizonyos módon úgy lehet tekinteni, mint a szenvedélytelenségen keresztül végbemenő kutatás eszközét. [Ám] ahelyett, hogy az ember arra vesztegetné életét, hogy időnap előtt az aszkéták rendjéhez csatlakozna, sokkal inkább helyénvaló a családfő életét élnie. Ahhoz, hogy az ember az Önvalóban - vagyis voltaképpeni természetében - rögzítse elméjét, mindenekelőtt a képzelődések (samkalpa) és kétségek (vikalpa) családjától kell elkülönítenie azt - vagyis az embernek bensőleg kell eloldódnia a családi köteléktől. Ez a valódi aszkézis.

Alapszabály, hogy addig, amíg a legkisebb mértékben is létezik az "én vagyok a cselekvő" gondolata, az Ön-ismeretet nem lehet elérni; de vajon a családfői tisztet betöltő törekvő ennek tudata nélkül is kielégítően elvégezheti kötelességeit?
Mivel nem létezik olyan szabály, amely szerint a cselekvés előfeltétele az "én vagyok a cselekvő" tudata volna, értelmetlen abban kételkedni, hogy vajon bármilyen adott cselekedet végbe fog-e menni a cselekvő vagy a cselekvés aktusa nélkül. Noha mások szemében úgy tűnik, hogy a kincstár felügyelője egész nap figyelmesen és felelősen végzi munkáját, ő - arra gondolva, hogy "ehhez a tömérdek pénzhez nekem igazából semmi közöm nincs" - kötődés nélkül fog eleget tenni kötelességének, anélkül, hogy elméjében megjelenne a birtoklás érzése. S ugyanígy a bölcs családfő is kötődés nélkül eleget tehet családfői kötelezettségeinek, melyek múltbeli karmájának megfelelően úgy jutottak osztályrészéül, mint ahogy egy szerszám jut valakinek a kezébe. A cselekvés és a megismerés nem akadályozza egymást.

Mire jó a családnak egy bölcs családfő, aki nem törődik testi kényelmével, és mire jó egy ilyen családfőnek a család?
Noha a bölcs családfőt a testi kényelem egyáltalán nem érdekli, ha múltbeli karmájának köszönhetően családjának az ő erőfeszítésével kell fenntartania magát, akkor úgy kell őt tekinteni, mint aki másoknak tesz szolgálatot. Ha azt kérdezzük, merít-e valamilyen hasznot a bölcs ember abból, hogy a családdal kapcsolatos kötelességeit elvégzi, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy mivel elérte minden jótétemény felső fokát és a legmagasabb rendű jót jelentő teljes megelégedettség állapotát, családi kötelességeinek teljesítése révén már nem nyerhet semmit.

Hogyan érhető el a tevékenység megszüntetése (nivrtti) és az elme békéje a családfői teendők közepette, amelyeket éppen az állandó tevékenység jellemez?
Minthogy a bölcs (jnání) tevékenységei csak mások szemében léteznek, nem pedig sajátjáéban, akár tömérdek feladatot is végezhet, valójában nem csinál semmit. Éppen ezért tevékenységei nem állnak útjában a nem-cselekvésnek és az elme békéjének. Ő ugyanis ismeri az igazságot, hogy ő pusztán jelen van a tevékenységeknél, s nem véghezvivője azoknak. Ily módon ő csendes tanúja lesz [csupán] a különféle tevékenységeknek.

Ha egyszer a bölcs jelenlegi cselekedetei múltbeli karmájából fakadnak, akkor a jelenlegi cselekedetek által létrehozott benyomások (vásana) nem fogják-e követni őt a jövőben?
Csak azt nevezhetjük bölcsnek, aki minden lappangó tendenciától (vásana) szabad. S ha egyszer így van, akkor a karmikus tendenciák miképpen gyakorolhatnának hatást arra, aki már teljesen eloldódott a cselekvéstől?

Mi a brahmacarya [az önmegtartóztató tanulói életszakasz] értelme?
Csak Brahman keresését nevezhetjük brahmacaryának.

A tudás eszközei közé tartozik-e az életszakaszok (ásrama) rendjével összhangban történő brahmacarya gyakorlása?
Mivel a tudás különféle eszközeit - például az érzékszervek megfékezését - a brahmacarya magában foglalja, a tanulók (brahmacárinok) rendjéhez tartozó törekvők erénygyakorlatai igazi segítséget fognak jelenteni tökéletesedésük során.

Átléphetünk-e közvetlenül a tanulók rendjéből (brahmacarya) az aszkéták rendjébe (samnyása)?
Azoknak, akik megfelelő képességekkel rendelkeznek, nem kell az életszakaszok sorrendjét betartva formálisan brahmacárinná válniuk. Az, aki megvalósította Önmagát, nem tesz különbséget a különböző életszakaszok között; ezért nincs olyan életszakasz, amely segítené vagy gátolná őt.

Elveszít-e valamit a törekvő (sádhaka) akkor, ha nem tartja be a kasztra és az életszakaszokra vonatkozó szabályokat?
Mivel a tudás megszerzése [anustáana - szó szerint: gyakorlása] az összes gyakorlat legmagasabb célja, nincs olyan szabály, hogy annak, aki valamelyik életszakaszban tartózkodik - s ugyanakkor folyamatosan a tudás megszerzésének szenteli magát -, követnie kellene az adott életszakaszhoz tartozó szabályokat. Ha követi a kasztra és az életszakaszokra vonatkozó előírásokat, azt csak a világ érdekében teszi. A szabályok betartásából ő már semmiféle hasznot nem merít. De nem is veszít semmit, ha ezeket nem tartja be.

Nincsenek megjegyzések: