Amitabha, the "Buddha of Infinite Light," personifies the transmutation of passion into all encompassing luminous awareness.
2011. március 14., hétfő
BUDDHA
Buddhának lenni azt jelenti, elérni a „Megvilágosodás” állapotát. Sziddhártha Gautama elérte a megvilágosodást azután a dicsőséges éjszaka után, amiután legyőzte Márát, és az elméjét a 4 méreg megsemmisítése felé irányította, teljesen megszabadulva a paráznaság mérgétől, az élet szeretetének mérgétől (a ragaszkodástól), a hazugság mérgétől (a becsapás, a babona), és a tudatlanságétól (a négy szent igazság nem ismerésétől).
Gautamának a megvilágosodáshoz vezető folyamatát már ismerjük: A kényelmekről való lemondás, melyek úgy most, mint azokban az időkben, lekötve és elaltatva tartanak minket, mindig csak automatákként működve, az örömtől a szenvedés felé haladva, az élvezettől a fájdalom felé, a bölcsőtől a sír felé. A halálból az életbe való visszatérésig nem lépünk ki soha a születések és halálok fárasztó kerekéből, Szamszára kerekéből. Ő elhatározta, hogy kilép, és azt is, hogy megtanítja másoknak, hogyan lépjenek ki belőle. Felfedezte, hogy az, ami minket ide köt, ehhez az élethez, azok a vágyak, amiket a sokfajta aggregátumok keltenek, amelyeket önmagunkban hordunk. Csakis ezeket az aggregátumokat eldobva sikerülhet eljutnunk a nyugodt szív áldásához.
«Elengedhetetlen ezen aggregátumok megértését elérni a pszichénk megvilágosításához».
A psziché a fizikai testünknek a lelki része, ahová összegyűlnek, lassanként a vágyaink, furcsa entitásokat formálván, amik, mint rossz fiaink, folytonosan élelmet igényelnek, ahhoz, hogy megéljenek, felserkentvén ezáltal, hogy elfogyasszuk magukat a rossz tetteket, amiket első percben eszünkbe jutott megtenni.
Buddha látta ahogyan ugyanazokat a tetteket egyre ismételjük, élet élet után, önmagunkat saját rossz tetteink által börtönözve be. Mindezt anélkül tesszük, hogy fel tudnánk fogni a Lény igazi boldogságát, amely egy ember normális állapota, amikor eggyé vált a benső Buddhájával.
Úgyszintén tudjuk, ahhoz, hogy felébredjünk, a középúton kell megmaradjunk.
Sem élvezet, sem fájdalom, sem egy nagy öröm, sem egy nagy szomorúság … Mindig egyensúlyban. Ez, lassanként, megad egy egészséges és harmonikus elmét amely képes arra, hogy megértse a teljes egoista árnyat, egészen az elme legeldugottabb sötét sarkáig.
Buddha mindig azt mondta: «Keressétek a megvilágosulást, és a többit megkapjátok ráadásnak».
Amint láttuk, a legnagyobb ellensége a megvilágosulásnak, az Én … Az Én, ez a fatális csomó a lét folyamában, az élet szabad mozgásában.
Ha egyszer feloldottuk az Ént, vagy a pszichológiai aggregátumokat, ahogyan a tibetiek nevezik, lehetőség nyílik percről percre élni, és megtapasztalni a Valóságot.
A Buddhizmusban alapvető az, amit ők a négy szent igazságnak neveznek.
A NÉGY NEMES IGAZSÁG
Az Első Nemes Igazság az, hogy létezik a szenvedés, a betegség szenvedés, a születés szenvedés, az öregség szenvedés, a halál szenvedés, a fájdalom és a kétségbe esés szenvedés, a kellemetlenséggel való kontaktus szenvedés, a beteljesületlen vágy szenvedés, az elme öt aggregátuma és a test, amely vágyakat ébreszt, mind szenvedések.
A Második Nemes Igazság az, hogy a szenvedés a vágyakból ered, ami az újjászületéseket okozza, és ezeket kíséri az érzéki öröm, a beteljesülést keresve, ezen a fizikai téren, és a másvilágon, az élvezetek hajhászásában, az újraszületésben, a megsemmisülésben.
A Harmadik Nemes Igazság az, hogy a szenvedés megszűnése, a vágy valódi hiánya, a teljes megsemmisítése ennek az élvhajhászásnak, ennek a megszületési vágynak, ennek a megszűnési vágynak, megszüntetni ennek a vágynak a befogadását okozza a fájdalom megszűnését.
A Negyedik Nemes Igazság az út, amely elvezet a szenvedés elhagyásához és megszűnéséhez, az út amely elvezet Márá kiűzéséhez és a Lény Végső Igazságának megtekintéséhez, és ennek következményeként a Legfelsőbb Határtalan Boldogsághoz.
Ez az út, Buddha szerint, nyolcrétű volt, a Nemes Nyolcrétű Ösvénynek lett elnevezve.
Ezt a nemes nyolcrétű ösvényt a maga nyolc pontjában kell végig járni, anélkül hogy egyet is elhanyagolnánk, csakis így változhat valaki Buddhává:
HELYES SZEMLÉLET.
A valóságnak megfelelően látni, miként létezik szenvedés, ennek az okát, a megszűnését, és a megszűnéséhez vezető utat.
HELYES GONDOLAT.
Szenzualitástól, rossz akarattól és durvaságtól mentes gondolat.
HELYES BESZÉD.
Hazugság, rágalmazás, durva beszéd és fecsegés elkerülése a beszédben.
HELYES CSELEKVÉS.
Gyilkosságot, lopást, házasságtörést, hazugságot és kártevést elkerülő magaviselet.
HELYES ÉLETMÓD.
Amikor a tanonc kerüli a romlott kereskedelmet (jóslás, kamatok, harci eszközök, élőlények, fertőző anyagok és mérgek),és kenyerét helyes és becsületes módon keresi.
HELYES ERŐFESZÍTÉS.
Az helyes erőfeszítéssel meggátoljuk a negatív gondolatokat és fejlesztjük a pozitívakat.
HELYES ÉBERSÉG.
Amikor a tanonc éberen él, és tudja, hogy a test, az érzelmek és a gondolatok mulandóak, és alá vannak vetve az elmúlásnak.
HELYES ELMÉLYEDÉS.
Az elmefókuszálása, légzésgyakorlatok, és különleges meditációk által.
A Buddhák csak az utat tanították. Mi magunk kell megtennünk az erőfeszítéseket.
Kerülni az erkölcsi sértéseket, jót tenni, és megtisztítani a saját szívünket: ez minden Buddha tanítása.
A Négy Nemes Igazságon való elmélkedés után, és az úton, amely oda visz, Buddha megmondja A SZÜNTELEN VISSZATÉRÉS 12 OKÁT, a szenvedés eredetét, vagy a magyarázatát annak, hogy miért születünk újra meg újra, ebben vagy más fajban.
Létezik a tudatlanság.
A tudatlanság meghatározza a mentális formákat.
A mentális formák meghatározzák a tudatot.
A tudat meghatározza az elmét és a testet.
Az elme és a test meghatározzák az érzékeket.
Az érzékek meghatározza a kapcsolatokat.
A kapcsolatok meghatározzák az érzeteket.
Az érzetek meghatározzák a vágyat.
A vágy meghatározza a ragaszkodást.
A ragaszkodás meghatározza a Lényhez való eljutást.
A Lényhez való eljutás meghatározza az újraszületést.
Az újraszületés meghatározza a pusztulást és a halált, és úgyszintén a szenvedést, az önsajnálatot, a fájdalmat és a reménytelenséget.
HELYES GONDOLAT.
Szenzualitástól, rossz akarattól és durvaságtól mentes gondolat.
HELYES BESZÉD.
Hazugság, rágalmazás, durva beszéd és fecsegés elkerülése a beszédben.
HELYES CSELEKVÉS.
Gyilkosságot, lopást, házasságtörést, hazugságot és kártevést elkerülő magaviselet.
HELYES ÉLETMÓD.
Amikor a tanonc kerüli a romlott kereskedelmet (jóslás, kamatok, harci eszközök, élőlények, fertőző anyagok és mérgek),és kenyerét helyes és becsületes módon keresi.
HELYES ERŐFESZÍTÉS.
Az helyes erőfeszítéssel meggátoljuk a negatív gondolatokat és fejlesztjük a pozitívakat.
HELYES ÉBERSÉG.
Amikor a tanonc éberen él, és tudja, hogy a test, az érzelmek és a gondolatok mulandóak, és alá vannak vetve az elmúlásnak.
HELYES ELMÉLYEDÉS.
Az elmefókuszálása, légzésgyakorlatok, és különleges meditációk által.
A Buddhák csak az utat tanították. Mi magunk kell megtennünk az erőfeszítéseket.
Kerülni az erkölcsi sértéseket, jót tenni, és megtisztítani a saját szívünket: ez minden Buddha tanítása.
A Négy Nemes Igazságon való elmélkedés után, és az úton, amely oda visz, Buddha megmondja A SZÜNTELEN VISSZATÉRÉS 12 OKÁT, a szenvedés eredetét, vagy a magyarázatát annak, hogy miért születünk újra meg újra, ebben vagy más fajban.
Létezik a tudatlanság.
A tudatlanság meghatározza a mentális formákat.
A mentális formák meghatározzák a tudatot.
A tudat meghatározza az elmét és a testet.
Az elme és a test meghatározzák az érzékeket.
Az érzékek meghatározza a kapcsolatokat.
A kapcsolatok meghatározzák az érzeteket.
Az érzetek meghatározzák a vágyat.
A vágy meghatározza a ragaszkodást.
A ragaszkodás meghatározza a Lényhez való eljutást.
A Lényhez való eljutás meghatározza az újraszületést.
Az újraszületés meghatározza a pusztulást és a halált, és úgyszintén a szenvedést, az önsajnálatot, a fájdalmat és a reménytelenséget.
2011. március 13., vasárnap
Shakyamuni Buddha Thangka
Sakayamuni Buddha was born about 2549 years ago in what is now Nepal. He was known as Siddhartha Gautama, a prince and son of King Suddhodana and Queen Mayadevi.Shakyamuni Buddha Thangka
Sakayamuni Buddha was born about 2549 years ago in what is now Nepal. He was known as Siddhartha Gautama, a prince and son of King Suddhodana and Queen Mayadevi.
2010. augusztus 10., kedd
Wass Albert - Hagyaték
A fiatal pap ott állt a tó partján, ahol hagyták volt a népek, összekulcsolt kézzel, ég felé fordult ábrázattal, lehunyt szemmel imádkozva.
– Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét – szólalt meg megette egy mély dörmögő hang –, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
– Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején – mordult rá az idegenre.
– Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illő, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!– Istent nem láthatja senki, he? – csóválta meg fejét az idegen. – Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?
– Persze, hogy az Úristen alkotta – mérgelődött a fiatal pap –, minden gyerek tudja, hogy Ő alkotott mindent!
– S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
– Megátalkodott beszéd – haragoskodott Isten embere –, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!?
Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
De az idegen ember nem hagyta magát.
– Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten.
– Az Úr akarata nélkül nem történik semmi.
– Na lássa – kapott a szón a másik –, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elő a baj meg a veszedelem?
– A sátán – felelte a pap.
– S ki teremé a sátánt?
A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
– Nem érünk rá vitázni, jó ember – motyogta a fogai között –, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
– S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? – szögezte neki az öregember a kérdést.
A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
– Istennél a mentség – sóhajtotta esetten –, én csak imádkozni tudok…
Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelőrét két széle felől, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott elő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
– Hiszel-é Istenben? – kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
– Hogyne hinnék! ’Sze pap vagyok!
– Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Írás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki! Azzal hátat fordított a
papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.
– Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van!
Mozogjanak sebesen!
Hangjára elnémult a tömeg, majd futva indult neki a hegyoldalnak, asszonyt nógatva, gyermeket cipelve, föl a tó feletti meredek sziklafal alá, ahol a jószág tömöttödött aggodalmasan. Perc alatt üres volt a völgy torka odalent. Ideje is volt, mert a legelőrét alján már bújtak is elő az erdőből oláh kémeikkel az első törökök, s meglátva odafönt a sokaságot, ordítozni kezdtek a maguk nyelvén.
– Isten embere, ideje jött a mustármagocskának – szólt hátra az idegen az imádkozó paphoz –, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Alig ejtette ki az utolsó szót, a hegy mögül előtörő fekete felleg elérte a napot és sötétségbe borult a világ. Megdördült az égbolt, vakító villám csapott alá, egyik a másik után, megmozdult alattok a hegy s az omló sziklák megett zúdult alá a tó vize, magával ragadva mindent, ami útjába került: fát, követ, törököt, mindent.
Az emberek odafönt megtorpantak a zajra s legyökeredzve nézték a csodát.
Térdre roskadtak. Valahol egy asszony vékonyka hangja zsoltárba kezdett, s pillanat alatt egyetlen zsoltár volt a hegy. Gyors szélroham tovafújta a megbomlott fekete felhőt, s fölragyogott újra a nap, mint Isten szeme, ki a világot vigyázza.
Ahol valamikor a mélyvizű tó partja volt, magányos szikla meredt elő az alázúduló víz közepén, s azon állt a pap, bénultan maga elé meredve, s mellette a zömök kis hegyi ember, kit nem ösmert senki.
– Alighanem félreállhattunk volna az Úristen útjából – szólt ez oda a
megrendült paphoz –, lám még velünk is vesződnie kellett! Hát csak üljünk le idefönt, s várjuk meg, míg lefut ez a sok víz – tette hozzá –, aztán majd csak lesirülünk innen valahogyan…
– Tisztelendő Ecsém, minek zárja le a szemét – szólalt meg megette egy mély dörmögő hang –, fél talán, hogy megvakul, ha megpillantja Istent?
A kopaszra nyírt, sápadt ábrázatú pap fölnyitotta szemeit és megbotránkozva nézett az ősz hajú, zömök, egyszerű öltözetű hegyi emberre, aki egymagában állt ott mellette a napsütötte tóparton.
– Micsoda megátalkodott beszéd ez veszedelem idején – mordult rá az idegenre.
– Istent nem láthatja senki! De amikor végső menedékében Hozzá fordul a gyarló ember, illő, hogy alázattal s lehunyt szemmel járuljon elébe!– Istent nem láthatja senki, he? – csóválta meg fejét az idegen. – Hát a magasságos égbolt ragyogó kékje odafönt micsoda? Az erdők imádságos zöldje odalent, he? Ki alkotta mindezt, ha nem az Úristen?
– Persze, hogy az Úristen alkotta – mérgelődött a fiatal pap –, minden gyerek tudja, hogy Ő alkotott mindent!
– S aki alkot valamit, nem önmagát teszi bele az alkotásba?
– Megátalkodott beszéd – haragoskodott Isten embere –, hogyan is lenne kelmednek ideje, s kedve bárgyú szót pazarolni, mikor pogány hadak gyilkos veszedelme zúdulhat reánk minden pillanatban, s azt se tudjuk, mi tévők legyünk!?
Imádkozzék kegyelmed is, hogy legalább lelkét mentse meg az Úr!
De az idegen ember nem hagyta magát.
– Tán nem gondolja azt tanolt pap létire, hogy az Úristen okozza a bajt, meg a veszedelmet?
A pap rámeredt. Hallgatott egy pillanatig, aztán kibökte, rekedten.
– Az Úr akarata nélkül nem történik semmi.
– Na lássa – kapott a szón a másik –, s nem azt tanítja-é az Írás, hogy az Úristen teremtett mindent ezen a világon? S hogy minden, amit az Úristen teremtett, az más nem lehet, csak jó? Nahát akkor honnan a búbánatból jön elő a baj meg a veszedelem?
– A sátán – felelte a pap.
– S ki teremé a sátánt?
A fiatal pap elfordult, s a tó vizére nézett, melyen békésen csillogott a napfény aranypora.
– Nem érünk rá vitázni, jó ember – motyogta a fogai között –, minden pillanatban ránk zúdulhat a pogány odalentről.
– S miként véli megmenteni ezt a sok elrémült népet? – szögezte neki az öregember a kérdést.
A pap ránézett. Könnyes volt a szeme.
– Istennél a mentség – sóhajtotta esetten –, én csak imádkozni tudok…
Csönd volt néhány pillanatig, csak a megriadt nép nyüzsgése hallatszott a legelőrét két széle felől, ahogy asszonyostul, gyermekestül igyekeztek búvóhelyet lelni a sűrűségben. Pásztorkutyák csaholtak. A jószág riadtan bújt össze a meredek sziklafal tövében, mintha érezte volna a veszedelmet. Fölöttük, a sziklafal tetején fekete felleg kúszott elő a hegy mögül, s nyelni kezdte az égbolt kékjét.
– Hiszel-é Istenben? – kérdezte halkan a különös idegen. A pap megbotránkozva fordult feléje.
– Hogyne hinnék! ’Sze pap vagyok!
– Ha csak akkora hited van, mint egy mustármagocska, hegyeket mozdíthatsz vele. Nem így mondja az Írás? Nohát, vedd elé a hitedet, Isten embere, bárhol is őrzöd azt, mert ideje, hogy tegyünk valamit! Te csak szólj az Úrhoz, s mozdítsd a hegyet, én ügyelek arra, hogy útban ne legyen senki! Azzal hátat fordított a
papnak, két markából tölcsért formált a szája elé s aláordított a tisztásra, ahol az emberek nyüzsögtek, mint pásztortalan nyáj, ki farkasszagot érez.
– Héj, emberek! Föl a tó mögé, a meredek sziklafal tövébe, ahol a jószág van!
Mozogjanak sebesen!
Hangjára elnémult a tömeg, majd futva indult neki a hegyoldalnak, asszonyt nógatva, gyermeket cipelve, föl a tó feletti meredek sziklafal alá, ahol a jószág tömöttödött aggodalmasan. Perc alatt üres volt a völgy torka odalent. Ideje is volt, mert a legelőrét alján már bújtak is elő az erdőből oláh kémeikkel az első törökök, s meglátva odafönt a sokaságot, ordítozni kezdtek a maguk nyelvén.
– Isten embere, ideje jött a mustármagocskának – szólt hátra az idegen az imádkozó paphoz –, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
Alig ejtette ki az utolsó szót, a hegy mögül előtörő fekete felleg elérte a napot és sötétségbe borult a világ. Megdördült az égbolt, vakító villám csapott alá, egyik a másik után, megmozdult alattok a hegy s az omló sziklák megett zúdult alá a tó vize, magával ragadva mindent, ami útjába került: fát, követ, törököt, mindent.
Az emberek odafönt megtorpantak a zajra s legyökeredzve nézték a csodát.
Térdre roskadtak. Valahol egy asszony vékonyka hangja zsoltárba kezdett, s pillanat alatt egyetlen zsoltár volt a hegy. Gyors szélroham tovafújta a megbomlott fekete felhőt, s fölragyogott újra a nap, mint Isten szeme, ki a világot vigyázza.
Ahol valamikor a mélyvizű tó partja volt, magányos szikla meredt elő az alázúduló víz közepén, s azon állt a pap, bénultan maga elé meredve, s mellette a zömök kis hegyi ember, kit nem ösmert senki.
– Alighanem félreállhattunk volna az Úristen útjából – szólt ez oda a
megrendült paphoz –, lám még velünk is vesződnie kellett! Hát csak üljünk le idefönt, s várjuk meg, míg lefut ez a sok víz – tette hozzá –, aztán majd csak lesirülünk innen valahogyan…
2010. július 12., hétfő
Lingasthakam
Brahma Muraari Suraarchita Lingam
Nirmala Bhashita Shobhita Lingam
Janmaja Dukha Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Devamuni Pravaraarchita Lingam
Kaamadaham Karunaakara Lingam
Raavana Darpa Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sada Shiva Lingam
Sarva Sugandha Sulepitha Lingam
Buddhi Vivardhana Kaarana Lingam
Siddha Suraasura Vanditha Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Kanaka Mahaamani Bhushitha Lingam
Phanipathi Veshtitha Shobhitha Lingam
Daksha Suyajna Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Kumkuma Chandana Lepitha Lingam
Pankaja Haara Sushobhitha Lingam
Sanchitha Paapa Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Devaganaarchitha Sevitha Lingam
Bhaavair Bhakti Bhirevacha Lingam
Dinakara Koti Prabhakara Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Ashta Dalopari Veshtitha Lingam
Sarva Samudbhava Kaarana Lingam
Ashta Daridra Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Suraguru Suravara Pujitha Lingam
Suravana Pushpa Sadaarchitha Lingam
Paraatparam Paramatmaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Nirmala Bhashita Shobhita Lingam
Janmaja Dukha Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Devamuni Pravaraarchita Lingam
Kaamadaham Karunaakara Lingam
Raavana Darpa Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sada Shiva Lingam
Sarva Sugandha Sulepitha Lingam
Buddhi Vivardhana Kaarana Lingam
Siddha Suraasura Vanditha Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Kanaka Mahaamani Bhushitha Lingam
Phanipathi Veshtitha Shobhitha Lingam
Daksha Suyajna Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Kumkuma Chandana Lepitha Lingam
Pankaja Haara Sushobhitha Lingam
Sanchitha Paapa Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Devaganaarchitha Sevitha Lingam
Bhaavair Bhakti Bhirevacha Lingam
Dinakara Koti Prabhakara Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Ashta Dalopari Veshtitha Lingam
Sarva Samudbhava Kaarana Lingam
Ashta Daridra Vinaashaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
Suraguru Suravara Pujitha Lingam
Suravana Pushpa Sadaarchitha Lingam
Paraatparam Paramatmaka Lingam
Tat Pranamaami Sadaa Shiva Lingam
2010. május 25., kedd
Assisi Szent Ferenc - NAPHIMNUSZ
NAPHIMNUSZ
Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az
égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, aki magukat megadták a te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok.
Mindenható, fölséges és jóságos Úr,
Tied a dicséret, dicsőség és imádás,
És minden áldás.
Minden egyedül téged illet, Fölség,
És nem méltó az ember, hogy nevedet kimondja.
Áldott légy, Uram, s minden alkotásod,
Legfőképpen urunk-bátyánk, a Nap,
Aki a nappalt adja és aki reánk deríti a te világosságod.
És szép ő és sugárzó, nagy ragyogással ékes:
A te képed, Fölséges.
Áldjon, Uram, téged Hold nénénk és minden csillaga az
égnek; Őket az égen alkotta kezed fényesnek, drágaszépnek!
Áldjon, Uram, tégedet Szél öcsénk,
Levegő, felhő, jó és rút idő,
kik által élteted minden te alkotásodat.
Áldjon, Uram, tégedet Víz húgunk,
oly nagyon hasznos ő, oly drága, tiszta és alázatos.
Áldjon, Uram, Tűz bátyánk;
Vele gyújtasz világot éjszakán.
És szép ő és erős, hatalmas és vidám.
Áldjon, Uram, téged Földanya nénénk,
Ki minket hord és enni ad.
És mindennemű gyümölcsöt terem, füveket és színes virágokat.
Áldjon, Uram, téged minden ember, ki szerelmedért másnak
megbocsát. És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Áldjon, Uram, testvérünk, a testi halál,
Aki elől élő ember el nem futhat.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
És boldogok, aki magukat megadták a te szent akaratodnak,
Második halál nem fog fájni azoknak.
Dicsérjétek az Urat és áldjátok,
És mondjatok hálát neki,
És nagy alázatosan szolgáljátok.
2009. október 29., csütörtök
Tatiosz - A fény és árnyoldala
A fénylő Napnak is vannak sötét foltjai.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
Mért hinnénk, hogy egy ember élete csupa tündöklésből áll?
A Föld éjszaka megpihen, hogy a következő napon állni tudja a Nap fényét. Amikor elég volt a töménytelen ragyogásból sötétségbe burkolódzik.
Így van ez az emberrel is: a mértékletes fénnyel ragyogókat bántja a nagy fényesség, félrehúzódnak; míg a folyton tündöklők kimerülnek.
Senkinek sem jó a túlzott tündöklés: az előbbi, mint parányi csillag hozzásimul az égbolt sötétjéhez; az utóbbi fényét fakítja, idővel aztán megszürkül, lekopik róla az aranymáz, s miként a gyertya lángja, mely túl soká világít, csonkig ég.
Mégis ki ne csodálná a horizont tetején tündöklő Napot, mely fényességet, meleget és jóságot áraszt maga körül?
És ki ne menekülne a perzselő Nap elől, amelynek tüzétől kiég a fű, elszáradnak a fák, elapadnak a folyók, visszahúzódnak a tengerek, végül a semmibe vész az óceán?
Légy tündöklő Nap a saját égboltodon.
A világmindenség hatalmas - számtalan Naprendszer megfér benne. Hogy felfigyeljenek rád, hogy megértsenek, hogy ne gyűlöljenek - ne élj túlzó fénnyel.
Ami kevés, az senkit se bánt: mérsékli az irigységet, lecsillapítja a féltékenységet, fékezi a dühöt, a gúnyt, a kajánságot, a gonoszkodást, és egyúttal megakadályozza a saját kimerülésedet. Aki folyton világit, fogy az olaja; a csonkig égett gyertyát a szemétre hajítják.
Ügyelj, hogy fényed ne vakítson el senkit: se másokat, se önmagadat.
Aki jól lát, az előre lát.
A látás művészete - az élet művészete.
Tatiosz - Fogadd mások fényét megértéssel
Tudjuk megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát.
Ami igazán jó, ami igazán nagy - ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall.
A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek.
Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát.
Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban - ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.
Ami igazán jó, ami igazán nagy - ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall.
A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek.
Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát.
Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban - ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.
2009. október 15., csütörtök
Reményik Sándor - ISTENARC
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miképp került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, miképp került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza
Túrmezei Erzsébet - Kő az úton
Gondolod, kerül életed útjába
egyetlen gátoló kő is hiába?
Lehet otromba, lehet kicsike,
hidd el, ahol van, ott kell lennie.
De nem azért, hogy visszatartson téged
se, hogy lohassza kedved, merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
hogy te megállj mellette,
nézd meg a követ, aztán kezdj el
beszélni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg, milyen üzenetet
küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
utadba minden kő áldást hozott.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)