Anthony de Mello: Vallás

A kormányzó egyik utazása során belépett a Mesterhez, hogy tiszteletét tegye nála.
- Az állam ügyei nem hagynak nekem idõt hosszabb értekezésre - mondta. - Össze tudná foglalni a vallás lényegét néhány mondatban egy olyan elfoglalt embernek, mint például én?
- Egyetlenegy szóval megmondom Önnek, méltóságos uram.
- Hihetetlen! Mi az a szó?
- Csend.
- És hogyan érhetem el a csendet?
- Elmélkedéssel.
- És ha szabad kérdeznem, mi az az elmélkedés?
- Csend.

Anthony de Mello: Virrasztás

- Van valami, amit én magam tehetnék azért, hogy elnyerjem a megvilágosodást? - kérdezte a tanítvány.
- Körülbelül annyit, amennyit azért tehetsz, hogy a nap reggel felkeljen - mondta a Mester.
- De akkor mi haszna van a lelki gyakorlatoknak, amelyeket kötelezõvé teszel a számomra?
- Hogy biztosan ébren légy, amikor a nap kezd felkelni.

Idézet

Tanulni annyi, mint felismerni, amit régóta tudsz.
Cselekedni: bizonyságot tenni arról, hogy tudod.
Tanítani: emlékeztetni másokat, hogy tudják ők is, ugyanolyan jól.
Valamennyien tanulók, cselekvők, tanítók vagyunk.

Idézet

Helyzetünk nehézségei azért vannak adva, hogy jóságunkkal és állhatatosságunkkal kiküszöböljük, eltüntessük őket. Helyzetünk komorsága arra való, hogy isteni fénnyel megvilágítsuk. Helyzetünk keserűségei azért vannak, hogy türelmes bizakodással elviselhessük őket. Helyzetünk veszélyei, hogy bátorságunkat bizonyítsuk. Helyzetünk kísértései, hogy hitünkkel legyőzzük őket.

Idézet

Ha azt a helyzetet, amelyben vagyunk, nem tudjuk jóvá és szentté tenni, akkor semmiféle helyzetet nem tudunk azzá tenni.

Oszd meg amid van

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.
Hamvas Béla

Hemingway

Talán semmi sincs szebb a világon
mint találni egy embert, akinek lelkébe
nyugodtan letehetjük szívünk titkait,
akiben megbízhatunk, akinek kedves
arca elűzi lelkünk bánatát,
akinek egyszerű jelenléte elég, hogy
vidámak és nagyon boldogok legyünk.
Hemingway

Deepak Chopra - Merlin és Artúr király

A MÁGUS ÚTJA

- Hallottál már a mágus útjának nevezett tanításról? – kérdezte egyszer Merlin.
Artúr felpillantott sikertelen tűzrakási kísérletéből. A tűzgyújtás nehéz művelet volt a nyugati tartományok kora tavaszi párás reggelein.
- Nem, sohasem hallottam róla – mondta Artúr rövid gondolkodás után. – Mágusok? Arra gondolsz, hogy ők különleges dolgokat visznek végbe?
- Nem, csak olyasmiket, amiket mi is teszünk – válaszolt Merlin. Ujjainak egyetlen csettintésével lobbantotta lángra az Artúr által összegyűjtött aprófa nedves halmát, mert elunta a fiú ügyetlen kísérletezését. Azonnal fellobbant a láng. Merlin ekkor kitárta tenyerét, és ennivalót szerzett a puszta légből: két vörösesbarna burgonyát és egy maréknyi gombát. – Tűzd ezeket a nyársra, és süsd meg! Mondta.
Artúr magától értetődően bólintott. Kb. tízesztendős volt, és csak Merlint ismerte. Ameddig csak vissza tudott emlékezni, mindig együtt voltak. Bizonyára volt valaha édesanyja, de arcát még haloványan sem tudta felidézni. Megszületése után néhány órával a fehér szakállú öregember már érvényesítette a királyi csecsemőre vonatkozó jogait.
- Én vagyok a mágus tudományának utolsó őre – mondta Merlin -, és talán te leszel az utolsó, aki megtanulja azt. Artúr a nyársakat a tűz fölé rakva hátratekintett a válla fölött. Kíváncsi lett. Merlin Mágus lenne? Sohasem tűnt föl neki. Kettesben éltek az erdőben és a kristálybarlangban. A barlang derengése adott nekik fényt. Artúr úgy tanult meg úszni, hogy hallá változott. Ha enni akart, megjelent az élelem, vagy éppen Merlin adott neki valamit. Nem így áll a helyzet mindenkivel?
- Tudod, hamarosan elmész innen – folytatta Merlin. - Vigyázz, ne ejtsd azt a burgonyát a tűzbe! – Persze a fiú már bele is ejtette. Mert Merlin visszafelé élt az időben, és figyelmeztetései mindig túl későn érkeztek, mindig csak az apróbb balesetek után. Artúr letörölte a hamut a burgonyáról és visszatette a zöldellő fáról vágott nyársra.
- Sose bánd, majd az lesz a tied! – mondta Merlin.
- Mit értesz azon, hogy elmegyek? – kérdezte Artúr. Csak ritka alkalmakkor járt a közeli faluban, amikor Merlin piacra ment, de ilyenkor a mágus elővigyázatosan mindkettőjüket vastag, csuklyás köpönyegbe öltöztette. Mivel a fiú jó megfigyelő volt, nyugtalanította az, amit másoknál látott.
Merlin különös, bandzsító tekintettel nézett tanítványára. – A mocsárba küldelek, vagy – ahogyan a halandók nevezik – a világba. Azért őriztelek meg ennyi éven át a mocsártól, hogy olyasmire tanítsalak, amit sosem szabad elfelejtened. – Merlin hatásszünetet tartott, majd folytatta – A mágus útjára.
Miután kiejtette ezeket a szavakat, hosszú ideig egyikük sem szólalt meg, ahogyan ez régi barátoknál már csak lenni szokott. Szinte együtt lélegzett az öregember és a fiú, s így Merlinnek éreznie kellett, milyen nyugtalanul, ketrecbe zárt tigrishez hasonlóan vágtatnak Artúr gondolatai.
Elköltötték az étket, és a fiú elment, hogy megmosdjon a barlang alatti azúrkék tavacskában. Amikor visszatért, Merlin a kedvenc szikláján napozott (bár a napozás kifejezés sajátosan értendő: a boglyas felhők épp csak annyira nyíltak meg, hogy egyetlen napsugár áthatolhasson a fák koronáján, és elérje a mágus hófehér haját). Ekkor szólalt meg először a fiú: - és mi lesz veled?
- Velem? Ne légy beképzelt! Egész jól elleszek a segítséged nélkül is, köszönöm. – Amint rövid visszavágása végére jutott, Merlin máris érezte, nagyon megbántotta a fiú érzelmeit. De a mágusok nem szívesen kérnek elnézést. Ekkor egy szép, fehér kőrisből készült íj jelent meg Artúr előtt a földön, aki buzgón lehajolt érte, és rögtön kezdte felhúrozni. Saját jelrendszerüket ismerve, ez volt az öregember bocsánatkérése.
- Nem magam miatt aggódom – folytatta Merlin -, hanem a tudás elvesztése miatt. Mint mondtam, talán te leszel az utolsó, aki megismeri a mágus útját.
- Akkor majd gondoskodom róla, hogy el ne vesszen! – ígérte Artúr.
Merlin bólintott. Aznap már nem beszélt a mágus útjáról és számos további napon sem. Aztán egy júniusi reggelen Artúr arra ébredt, hogy fenyőtű ágyát hó borítja. Didergett és felült. Őzbőr takarójáról fehér hópelyheket söpört a levegőbe.
- Azt hittem, ezt csak decemberben csinálod – mondta. Merlin nem válaszolt. Némán állt a táborukat borító hóban. Valami furcsa termett előtte: egy nagy szikladarabból kiálló kard. A hideg ellenére egyetlen hópihe sem tapadt a kőre, az ötlábnyi ragyogó damaszkuszi acélból kovácsolt penge ragyogóan szikrázott.
- Mi ez? Kérdezte Artúr. A kő látványa mélyen felzaklatta, de fogalma sem volt róla, miért.
- Semmi – válaszolta Merlin -, csak emlékezz rá!
Egy perc múlva a kard és a kő elhalványodott, s mire Artúr visszatért a reggeli mosdásából, a tisztáson ismét meleg volt, a hópihék elolvadtak a nyári nap melegében, és a kő, mint álom, eltűnt. A fiúnak sírhatnékja támadt, mert megértette: a jelenés Merlin búcsúját jelezte, a búcsút és az emlékeztetést.
Artúr további életének eseményeit jól ismerjük a legendából. Egy havas karácsonyi reggelen, Londonban a kőbe szorult kard csodás módon újra megjelent a katedrális előtt. A templomból kijövő tömeg meglepetésére kihúzta a kardot, és ezzel megérdemelte a királyságot. Hosszú, elkeseredett harcot folytatott ellenfeleivel a trónért, majd királyi székhelyként megalapította Camelotot. Napról napra, életre váltotta a mágus útjának titkait. Halála után történelmi figurává lett. A későbbi korokra maradt, hogy el-eltöprengjenek azon, mit tanított Merlin a kis tanítványának az erdőben töltött évek során, még mielőtt Artúr a kőhöz lépett volna, hogy a drágaköves markolattal egyben a sorsát is megragadja.
Azután Camelot elesett, és rövid idő alatt szertefoszlott Artúr világa. Az ország viszálykodásba és tudatlanságba süllyedt. Merlin – jóslatának megfelelően – fajtája utolsó képviselőjének bizonyult. Utána nincs több mágus a nyugati kultúrában.
De Merlin sohasem hitte, hogy a mágus útjának sorsa a történelem alakulásától függene.
- Amit tudok, az a levegőben van – szokta volt mondani. – Lélegezz, s máris jelen lesz! – A mágusok időtlen dolgokat ismernek, és ennek megfelelően tudásuk tárháza kívül van az időn. Az ösvény nyitva áll. Bárhol kezdődhet, nem vezet sehová, mégis igaz. Mindez kibontakozik számunkra is, ha Merlint hallgatjuk.

folytatás: 1. lecke

Somlyó György: Mese arról, ki hogyan szeret

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar,
hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia
kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem
határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem
határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti
a szeretettel,
s nem érti, hogy mások feleletül a
gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra
tévedt nyúl,
amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi
azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost,
amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők
útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja,
hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába
nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke
a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban,
s van, aki önmagában azt a másikat,
akivé maga is válik általa.

Reményik Sándor: Akarom

Akarom: fontos ne legyek magamnak.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcsô, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ô érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezôn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendô, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindig enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívébôl
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.

Oriah Hegyi Álmodó öreg indián verse

Nem érdekel, hogy miből élsz.
Azt akarom tudni, hogy mire vágysz,
és hogy mersz-e találkozni szíved vágyakozásával,
Nem érdekel, hogy hány éves vagy.
Azt akarom tudni, megkockáztatod-e,
hogy hülyének néznek a szerelmed miatt,
az álmaidért vagy azért a kalandért, hogy igazán élj.

Nem érdekel, hogy milyen bolygóid áIInak együtt a holddal.
Azt akarom tudni, hogy megérintetted-e szomorúságod középpontját,
Hogy sebet ejtett-e már valaha rajtad árulás az életben,
és hogy további fájdalmaktól való félelmedben visszahúzódtál-e már.
Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e lenni fájdalommal,
az enyémmel vagy a tiéddel,
Hogy vadul tudsz-e táncolni, és hagyni, hogy az eksztázis megtöltsön az ujjad hegyéig anélkül, hogy óvatosságra intenél, vagy arra, hogy legyünk realisták, vagy emlékezzünk az emberi lét korlátaira.

Nem érdekel, hogy a történet, amit mesélsz igaz-e.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e csalódást okozni valakinek,
hogy igaz legyél önmagadhoz, hogy el tudod-e viselni
az árulás vádját azért, hogy ne áruld el a saját lelkedet.
Azt akarom tudni, hogy látod-e a szépet, még akkor is,
ha az nem mindennap szép, és hogy isten jelenlétéből
ered-e az életed.

Azt akarom tudni, hogy együtt tudsz-e élni a kudarccal,
az enyémmel vagy a tiéddel, és mégis megállni a tó partján
és azt kiáltani az ezüst holdnak, hogy Igen!

Nem érdekel, hogy hol élsz, vagy hogy mennyit keresel.
Azt akarom tudni, hogy fel tudsz-e kelni
egy szomorúsággal és kétségbeeséssel teli éjszaka után,
fáradtan és csontjaidig összetörten és ellátni a gyerekeket?

Nem érdekel, hogy ki vagy, és hogy jutottál ide.
Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz középpontjában
anélkül, hogy visszariadnál.

Nem érdekel, hogy hol, mit és kivel tanultál.
Azt akarom tudni, hogy mi tart meg belülről,
amikor minden egyéb már összeomlott.
Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni saját magaddal,
és hogy igazán szeretsz-e magaddal lenni az üres pillanatokban.