Amikor nem tudunk imádkozni

184. Amikor nem tudunk imádkozni

Jóságos Atyám, vannak idők, amikor nem tudunk szívből imádkozni, amikor lelkünk sivár, szívünk kemény és hideg. Mindent megbénító levertség és kedvtelenség vesz erőt rajtunk, és oly elhagyatottnak érezzük magunkat. Óh Istenem, hadd öntsem ki Előtted ilyenkor panaszaimat. Mintha dér lepte volna el lelkemet, oly hideg; ajkaim némák, már könyörögni sem tudok. Hiszen éjjel és nappal könyörögtem, de nem hallgattad meg imádságomat, mintha megfeledkeztél volna rólam. Lelkem annyira eltompult, hogy már imádkozni sem tudok. Bocsáss meg, jóságos Atyám. Légy kegyes hozzám és ébressz fel e lelki dermedtségből, ha kell, szenvedés vagy megpróbáltatások által. Egész akaraterőmet összeszedve fohászkodom Hozzád, és igyekszem leküzdeni a rossz befolyásokat, melyek el akarnak Tőled szakítani. Óh Atyám, mondd az én lelkemnek: "ébredj fel!", az én szívemnek: "olvadj fel!" Olvaszd fel a vastag jégkérget, mely szellememet fogva tartja; árassz el szereteted világosságával és melegével, és én újra képes leszek felvenni keresztemet, és zúgolódás nélkül folytatni a szenvedéseknek bűneim rabságából kivezető egyedüli útját, újra képes leszek szívből imádkozni és könyörögni. Ámen.

(Az újabb és újabb kívánságok nem vezetnek célhoz. Bízzál Istenben, ne vágykozzál semmire, és vedd hálával, amit kapsz.)

Útravalóul - (ősi ír áldás)

Útravalóul

„Áldott legyen a Fény, mely Rád világít
és a Fény, mely Benned van.
Az áldott napfény sugározzon be Téged
és melegítse fel szívedet, míg úgy nem lobog, mint a kandallók tüze.
Így minden idegen melegedni jöhet Hozzád és minden barátod is.

Sugározzék szemedből a fény,
mint ablakokba állított gyertyák fénye, mely a viharban a vándorlókat hívogatja.
Áldott legyen a Rád hulló lágy, édes eső.
Hulljanak lelkedre a cseppek és csalogassák ki a virágokat, hogy illatukkal
megteljék a levegő.

De áldott legyen a nagy vihar és rázza meg lelkedet,
hogy fényesre és tisztára mossa és sok kis tavacskát hagyjon hátra,
miben megcsillan az ég kékje és időnként egy csillag is.

Legyen áldott a Föld, az egész földkerekség,
hogy mindenütt kedvesen fogadjon bármerre is vezessen utad.

Legyen puha a föld, mikor terhétől fáradtan lepihensz
és legyen könnyű, amikor majd kint fekszel alatta.
Olyan könnyen terüljön el fölötted, hogy lelked kiröppenhessen felfelé
és elérje útja végén az ISTENT!”
(ősi ír áldás)

Szent Ferenc Naphimnusza

Szent Ferenc Naphimnusza
Sohasem volt papnövendék és felszentelt pap sem)

Leghatalmasabb és édes jó Urunk
Tied a dicsőség, hálánk, szavunk.
Feléd tárulkozik s Tied mind, mi él.
a méltatlan ember is, mikor Rólad beszél.
Dicsértessél Uram mindentől, ki vagy,
icsérjen tündöklő bátyánk is, a Nap,
elyből világosság fény és nappal fakad,
Egyetlenünk, kiben elrejtetted Magad,
hatalmas Úr, ő hinti aranyad!
Dicsértessél Uram szép Hold-nénénkért,
csillagok lágy sugaráért egyként.
Dicsértessél Uram, húgocskánk a Szél
pajkos erejéért, ahogy űzi szeszély,
de ki éltet, éleszt s ki kezed által él.
Dicsértessél Uram – testvérkénk a Víz
tiszta, jó hűséért, mely ajakunkon az íz.
Dicsértessél Uram, bátyánkért – a Tűz
bús éjszakát s félelmet messze űz,
mily erős, vidám, hatalmas és derűs!
Dicsértessél Uram, testvérünk a Föld
anyánk is, ki táplál ruház, betölt,
gyümölcsöt ád, herbát s virágpalástot ölt.
Áldás és dicséret értük én Uram,
hálás alázattal szívünk telve van.
Dicsértessél Uram, azok által is,
kikben megbocsájtó szeretet lakozik,
kik békén hordanak szenvedést és csapást;
leghatalmasabb Úr, add nékik koronád!
S dicsértessél Uram nénénkért, a Halált
el nem kerülheti halandó, rátalál.
Jaj azokért, kik bűnnel hulltak sírba;
áldottak, kik utad járták Benned bízva,
azoknak a Halál többé már sosem árt.

ASATO MAA

ASATO MAA SAT GAMAYA

TAMASO MAA JYOTIR GAMAYA

MRITHYOR MAA AMRITAM GAMAYA

OM SHANTIH SHANTIH SHANTIH

Vezess minket a hamistól az Igazhoz

Vezess minket a sötétségből a Fénybe

Vezess minket a halandóból a Halhatatlanba

Om béke legyen, béke, béke.

Sri Bhagawan Sri Sathya Sai Baba

Azért jöttem, hogy szívetekben meggyújtsam a Szeretet lámpását, és lássam napról napra egyre fényesebben ragyogni. Nem jöttem semmilyen vallás nevében, sem azért, hogy új felekezetet, egyházat teremtsek, vagy magam köré híveket gyûjtsek. Azért jöttem, hogy beszéljek nektek erről az Egyetemes Hitről, e Spirituális Elvről; a Szeretet útjáról, a Szeretet erényéről, a Szeretet kötelességéről, a Szeretet iránti elkötelezettségről.
Baba, 1968. július 4.

Ramana Maharshi - Szellemi útmutatás - Célbaérés (Árúdha)

Mi jellemzi a tudás elérésének állapotát?
Ez az állapot szilárd és erőfeszítés nélküli jelenlét az Önvalóban, amelynek során az elme eggyé válik az Önvalóval, s azt követően többé már nem bukkan fel. Rendszerint mindenki, testét tartva szem előtt, magától értetődően úgy gondol önmagára, hogy "én nem vagyok sem kecske, sem tehén, sem bármilyen más állat, én ember vagyok"; éppúgy amikor az ember arra gondol, hogy "én nem vagyok azonos a testtel kezdődő és a hanggal (náda) végződő princípiumok (tattva) összességével, hanem az Önvaló vagyok, amely létezés, tudat és üdvözült boldogság", [vagyis amikor önmagát] az eredendő Öntudat[tal (átma prajná) azonosítja], akkor mondható el róla, hogy a megingathatatlan tudás birtokába jutott.

A bölcs (jnání) a tudás hét fokozata (jnána-bhúmiká) közül melyikhez tartozik?
A negyedik fokozathoz.

Ebben az esetben miért különböztetünk meg további fokozatokat?
Az utolsó három fokozat jegyei a realizált személy (jívanmukta) tapasztalatain alapulnak. Ezek [már] nem a tudás és megszabadulás fokozatai. A tudás és a megszabadulás szempontjából semmi különbség nincs e négy fokozat között.

Ha egyszer a megszabadulás [állapota] mindenki számára azonos, miért egyedül a varisthát [szó szerint: a legkiválóbbat] magasztalják annyira?
Amennyiben a varistha üdvösségre vonatkozó általános tapasztalatát nézzük, őt csak az előző születései során elért - és üdvössége okául szolgáló - különleges érdeme miatt becsüljük nagyra.

Nincs olyan ember, aki ne vágyódna az állandó boldogság megtapasztalására; mégis mi az oka annak, hogy nem minden bölcs (jnáni) éri el a varistha állapotát?
A vágy és az erőfeszítés önmagában nem elegendő ezen állapot eléréséhez. Ez a prárabdha karma miatt van így. Mivel az ego - okával egyetemben - már a negyedik fokozaton (bhúmiká) megsemmisül, ezen az állapoton túljutva mi lehetne az, ami valamire még vágyakozhatna, vagy éppen erőfeszítéseket tehetne valamiért? Mindaddig, amíg az ember erőfeszítéseket tesz, nem lehet bölcsnek (jnáni) tekinteni. A szent szövegek (sruti), amelyek különös hangsúllyal említik a varisthát, vajon szólnak-e arról, hogy az utolsó három [fokozathoz tartozó] személy nem-megvilágosodott?

Minthogy néhány szent szöveg azt állítja, hogy a legfőbb állapot az, amelyben az érzékszervek működése megszűnik és az elme teljesen kialszik, hogyan egyeztethető össze ez az állapot a test és az érzékek tapasztalásával?
Ha ez így lenne, akkor semmilyen különbség nem lenne ezen állapot és a mélyalvás állapota között. Továbbá, hogyan tekinthetnénk ezt természetes állapotnak, amikor egyszer fennáll, másszor viszont nem? Mint ahogy már mondtuk, egyesek karmájuknak megfelelően ideig-óráig, vagy [egészen] halálukig ebben az állapotban maradnak. Ezt [azonban] nem lehet végső állapotnak tekinteni. Ha annak tekintenénk, akkor ez azt jelentené, hogy az összes nagy lélek, valamint az Úr, akik a vedikus művek (jnána grantha) és a Vedák alkotói voltak, nem voltak megvilágosodottak. Ha az a legfelső állapot, amelyben sem az érzékek nem működnek, sem pedig az elme nem létezik, s nem az, amelyben ezek léteznek, akkor hogyan lehetne ez a tökéletes állapot (paripúrnam)? Mivel a bölcsek cselekvése avagy nem-cselekvése kizárólag a karmának tulajdonítható, a nagy lelkek kijelentették, hogy egyedül a sahaja nirvikalpa állapota (a fogalmak nélküli természetes állapot) tekinthető a végső állapotnak.

Mi a különbség a közönséges alvás és az éberalvás (jágrat-susupti) között?
A közönséges alvás nemcsak a gondolatok, hanem a tudatosság hiányát is magában foglalja. Az éberalvásban megvan a tudatosság. Ezért nevezik ébernek ezt az alvást, vagyis olyan alvásnak, amelyben jelen van a tudatosság.

Miért írják le az Önvalót hol negyedik állapotként (turíya), hol pedig olyanként, mint ami túl van a negyedik állapoton (turiyátita)?
A turíya azt jelenti: "negyedik". A visvaként, taijasaként és prájnaként ismeretes ébrenlét, álmodás és mélyalvás állapotának tapasztalói (jíva), akik egymást követően ebben a három állapotban vándorolnak, nem azonosak az Önvalóval. Hogy világossá tegyék ezt - tudniillik, hogy az Önvaló, mint e három állapot tanúja, különbözik ezektől -, ezért hívják az Önvalót negyediknek (turíya). Amikor ezt felismeri az ember, a három [állapot] tapasztaló[ja] eltűnik, s ugyanakkor eltűnik az a képzet is, miszerint az Önvaló egy tanú, azaz egy negyedik [tényező] volna. Ezért írják le úgy az Önvalót, mint ami túl van a negyedik állapoton (turíyatita).

A bölcs számára, milyen jótékony hatása van a szentkönyvek (sruti) olvasásának?
A bölcsnek, aki az írásokban említett igazságok megtestesülése, nincs szüksége e könyvekre.

Létezik-e kapcsolat a természetfölötti képességek (siddhi) és a megszabadulás (mukti) között?
Egyedül a megvilágosodott kutatás vezet el a megszabaduláshoz. A természetfölötti képességeket a máyá-hatalom (máyásakti) hozza létre - vagyis ezek mind hamis látszatok. A permanens Önmagam-megvalósítás az egyetlen igazi képesség (siddhi). Azon képességek, amelyek hol megjelennek, hol eltűnnek a máyá-hatás következtében, nem lehetnek valóságosak. Ezek a hírnév és egyéb örömök élvezetét szolgálják. Némelyek azonban karmájukból kifolyólag anélkül is hozzájutnak ezen képességekhez, hogy törekednének utánuk. Tudnia kell, hogy minden képesség tulajdonképpeni célja a Brahmannal való egyesülés. Ez egyben a megszabadulás állapota is (aikya mukti), amelyet egyesülésnek (sáyujya) is mondunk.

Ha ez a megszabadulás (moksa) természete, akkor néhány szöveg miért kapcsolja össze [ezt az állapotot] a testtel, és miért mondja azt, hogy az individuális lélek csak akkor érheti el a megszabadulást, ha nem hagyja el a testet?
A megszabadulást és a megszabadulás átélését csak akkor kell figyelembe venni, ha a kötöttség valóságos. Ami az Önvalót (purusa) illeti, az valójában a négy állapot egyikében sem ismer kötöttséget. Mivel a kötöttség a Vedánta-rendszer határozott tanítása szerint pusztán egy nyelvi feltevés, hogyan jelenhet meg a kötöttség kérdésétől függő megszabadulás kérdése magának a kötöttségnek a hiányában? Ezen igazság ismerete nélkül a kötöttség és a megszabadulás természete utáni kutatás olyan, mintha egy meddő asszony fia után, vagy egy mezei nyúl nem létező szarvának nagysága, színe stb. után érdeklődnénk.

Ha azonban ez így van, akkor az írások kötöttségre és megszabadulásra vonatkozó megfogalmazásai vajon nem minősülnek-e lényegtelennek vagy éppen hamisnak?
Nem. Éppen ellenkezőleg, az időtlen idők óta fennálló tudatlanság alkotta kötöttség káprázatát csak a tudás távolíthatja el - és evégett fogadták el általánosan a "megszabadulás" (mukti) kifejezést. Ennyi az egész. Az a tény, hogy a megszabadulás jellemző vonásait különbözőképpen írják le, bizonyítja, hogy azok képzeletbeliek.

Ha ez igaz, akkor az olyan erőfeszítések, mint amilyen például a tanítások hallgatása vagy az elmélkedés, vajon nem haszontalanok-e?
Nem, egyáltalán nem. Minden erőfeszítés legfőbb célja ama szilárd meggyőződésre jutni, hogy nincs sem kötelék, sem megszabadulás. Minthogy az ember csak az előbb említett gyakorlatok révén juthat el oda, hogy közvetlen tapasztalat révén bátran felismerje a kötöttség és a megszabadulás illuzórikus természetét, ezen erőfeszítések hasznosak.

Alátámasztja-e valamilyen tekintély azt a kijelentést, hogy nincs sem kötelék, sem megszabadulás?
Ez csupán a tapasztalásban tárul fel; pusztán az írások alapján nem lehet kijelenteni.

Ha ez csupán a tapasztalásban tárul fel, akkor miképpen lehet erről tapasztalatot szerezni?
A "kötelék" és a "megszabadulás" pusztán nyelvi kifejezések. Saját valóságuk nincsen, s így önmagukban érvénytelenek. [Viszont] kell lennie egy fundamentumnak, amelynek ezek csupán módosulásai. Ha az ember felteszi a kérdést, hogy "a kötöttség és a megszabadulás kinek a számára kötöttség és megszabadulás?", akkor azt fogja látni, hogy "a kötöttség és a megszabadulás az én számomra kötöttség és megszabadulás". Ha ekkor azt kérdi, hogy "Ki vagyok én?", akkor rájön arra, hogy nincs olyan, hogy "én". Ami valójában van - az ember valóságos lénye -, annyira magától értetődő lesz számára, mint egy kezében tartott ámalaka-gyümölcs. Ha erről az igazságról természetes és félreérthetetlen tapasztalatot szereznek azok, akik maguk mögött hagyták a puszta nyelvi fejtegetéseket, és bensőleg kutatják önmagukat, akkor többé nem fognak kételkedni abban, hogy az Önmagukat megvalósítók igazi Önmagukat tekintve sem kötöttséget, sem megszabadulást nem ismernek.

Ha valójában nincs sem kötöttség, sem megszabadulás, akkor az ember miért tapasztal örömet és szomorúságot?
Ezek csak akkor tűnnek valóságosnak, ha az ember elfordul igazi természetétől. Valójában ezek nem léteznek.

Megismerheti-e mindenki közvetlenül és minden kétségen felül, hogy mi az ember voltaképpeni természete?
Természetesen.

Hogyan?
Mindenki tapasztalta már, hogy ha a mélyalvás vagy az eszméletlenség állapotában az egész mozgó és mozdulatlan világegyetem - a földtől kezdve egészen a megnyilvánulatlanságig - el is tűnik, ő maga nem tűnik el. Így hát az ember igazi természete a tiszta létnek az az állapota, amely mindenki számára azonos, és amit mindenki mindig közvetlenül tapasztal. Ebből következően az összes tapasztalat - legyen az a megvilágosodott avagy a tudattalan állapotban megjelenő, bármily rendkívüli tapasztalat is -, szemben áll az ember igazi természetével.

Ramana Maharsi - Szellemi útmutatás - Tapasztalás (Anubhava)

Mi a tudat fénye?
Az önfényű lét-tudat tárja fel a látó számára a nevek és formák világát kívül és belül [egyaránt]. E léttudat létére az általa megvilágított tárgyakból lehet következtetni. Ez [a lét-tudat azonban soha] nem válik a tudat tárgyává.

Mi a tudás (vijnána)?
A vijnána a lét-tudatnak a hullámtalan óceánhoz avagy a mozdulatlan éterhez hasonló, a törekvő által megtapasztalható nyugalmi állapota.

Mi az üdvösség (ánanda)?
Az üdvösség: a boldogság és béke tapasztalata a vijnána minden aktivitástól mentes, álomtalan mélyalváshoz hasonló állapotában. Ez az az állapot, amit másképpen kevala nirvikalpának [a fogalom nélküliség állapotának] is neveznek.

Mi az az állapot, amely túl van az üdvösségen?
Az, ami az üdvösségen túl van, az elme szüntelen békéjének állapota, mely a tökéletes nyugalom, a jágrat-susupti [éberalvás] állapotában lelhető fel, s amely az aktivitástól mentes mélyalváshoz hasonlítható. Ebben az [üdvösségen túli] állapotban a test és az érzékek aktivitása ellenére sincs külső tudatosság, akárcsak a [szoptatás közben] álomba merült gyermek esetében (aki nincs tudatában annak, hogy édesanyja táplálja). A yogi, aki ebben az állapotban tartózkodik, még akkor sem aktív, ha cselekvésbe bocsátkozik. Ez az az állapot, amit másképpen sahaja nirvikalpa samádhinak [a fogalmak nélküli magába merülés természetes állapotának] is neveznek.

Milyen alapon jelenthetjük ki azt, hogy az összes mozgó és mozdulatlan világ magától függ?
A megtestesült lét nem más, mint az Önvaló. A tárgyak világa csak akkor tapasztalható, ha a mélyalvás állapotában addig rejtett energia az "én" ideájával együtt felbukkan. Az Önvaló jelen van minden észlelésben, mint észlelő. Ha az "én" nincs jelen, nincsenek látható tárgyak. Mindezek fényében bizonyossággal állítható: minden az Önvalóból származik, és minden az Önvalóba tér vissza.

Mivel a testek és az őket éltető lelkek [ang. selves] megszámlálhatatlanul sokan vannak, hogyan állítható az, hogy az Önvaló csupán egyetlenegy?
Ha az "én test vagyok" ideáját elfogadjuk, akkor a lelkek valóban megszámlálhatatlanul soknak tűnnek. Azon állapot, amelyben e képzet eltűnik, az Önvaló, mivel ebben az állapotban nincsenek tárgyak. Ebben az értelemben tekintendő az Önvaló egyként.

Milyen alapon állíthatjuk, hogy Brahman felfogható az elme által, egyszersmind, hogy Brahman nem fogható fel az elme által?
Nem fogható fel a tisztátalan elme által, de felfogható a tiszta elme által.

Mi a tiszta elme és mi a tisztátalan elme?
Midőn Brahman meghatározhatatlan hatalma elválasztja magát Brahmantól, és a tudat tükörképével (cidábhása) egybeolvadva különböző formákat ölt magára, azt tisztátalan elmének nevezzük. Midőn az elme a megkülönböztetés révén a tudat tükröződésétől mentessé (abhása) válik, akkor azt tiszta elmének nevezik. [Az elme] Brahmannal való egységének állapota egyenlő Brahman felfogásával. A tudat tükröződése által kísért energiát tisztátalan elmének nevezik, amelynek Brahmantól való elválasztottsága azt jelenti, hogy nem fogja föl Brahmant.

Legyőzhető-e már testi létezés alatt a prárabdha karma, amelyről pedig azt mondják, hogy a testi létezés végéig fennmarad?
Igen. Ha az a tényező, amelynek a karma maga is függvénye - nevezetesen a test és az Önvaló között létrejövő ego -, eggyéválik eredetével és elveszíti formáját, hogyan élhetne tovább a karma, mely ennek függvénye? Ha nincs "én", nincs karma.

Ha egyszer az Önvaló lét (sat) és tudat (cit), milyen megfontolásból írják úgy le, mint ami léttől és nem-léttől, az érzékelőtől és a nem-érzékelőtől különbözik?
Habár az Önvaló valóságos, minthogy mindent magában foglal, nem hagy teret valóságossága és nem-valóságossága kettősségét magában foglaló kérdéseknek. Ezért mondjuk azt, hogy egyaránt különbözik a valóságostól és a nem-valóságostól. Hasonlóképpen: habár [az Önvaló] tudat, de mivel semmi megismernivalója vagy megismertetnivalója nincsen, azt mondjuk - mind az érzékelőtől, mind a nem-érzékelőtől különbözik.

Ramana Maharsi - Szellemi útmutatás - A gyakorlás (Abhyása)

Mi a gyakorlás módja?
Minthogy az Ön-megvalósítás végrehajtását megkísérlő ember Önvalója nem különbözik [magától] az [Ön-megvalósításra törekvő] embertől, s minthogy [Önmagán kívül] semmi más vagy magasabb rendű nem létezik, amit el kellene érnie (ugyanis az Ön-megvalósítás egyszerűen a tulajdon természet megvalósítása), a megszabadulás keresője kétségek és tévedések nélkül, az örökkévalót a mulandótól megkülönböztetve valósítja meg valóságos természetét, és természetes állapotától sohasem fordul el. Ez az, amit úgy neveznek: "a tudás gyakorlása". E kutatás (vicára) vezet az Ön-megvalósításához.

Minden törekvő követheti a kutatásnak ezt az ösvényét?
Ez az út csak az erre érett lelkek számára járható. A többieknek tudatuk állapotának megfelelő módszerekhez kell folyamodniuk.

Melyek ezek a módszerek?
A stuti, a japa, a dhyána, a yoga, a jnána és a többi, ezekhez hasonló módszer. A stuti az Urat dicsőítő himnuszok odaadással áthatott éneklése. A japa az istenek neveinek vagy az omhoz hasonló szent mantráknak gondolatban vagy fennhangon való ismételgetése.
Megjegyzés: Miközben az ember a stuti és a japa módszereit követi, az elme időnként zárttá, azaz összeszedetté, időnként pedig nyitottá, azaz szétszórttá válik, [mindazonáltal] az elme effajta szeszélyes viselkedése e módszerek követői előtt nem lesz nyilvánvaló.
A dhyána a nevek és mantrák gondolatban való áhítatos ismétlését (japa) jelenti. E módszert követve az elme állapota könnyen felismerhetővé válik, mert az elme nem lehet egyszerre összeszedett és szétszórt. Amikor az ember belemerül a dhyánába, az elme nem érintkezik az érzékek tárgyaival; amikor az elme érintkezik a tárgyakkal, az ember nincs dhyánában. Ezért azok, akik ebben az állapotban vannak, megfigyelhetik az elme szeszélyes viselkedését, és megakadályozva az elmét abban, hogy további gondolatokat hozzon létre, képesek azt a dhyánában rögzíteni. Tökéletességre jutni a dhyánában annyit jelent, mint az Önvalóban tartózkodni [tadákáranilai - szó szerint: az "‚Az' formájában tartózkodni"]. S mivel a meditáció rendkívül finom módon működik az elme forrásánál, nem nehéz észlelni az elme felébredését és lecsendesülését. Ami a yogát illeti, a légzésnek és az elmének ugyanaz a forrása; ezért az egyik lecsendesítése szükségképpen a másik lecsendesítéséhez vezet. Az elme légzésszabályozás (pránáyáma) révén való lecsendesítésének gyakorlatát nevezik yogának. Miközben a yogik a pszichikus centrumokra, például a sahasrárára, vagyis az ezerszirmú lótuszra rögzítik elméjüket, korlátlan ideig képesek testtudat nélkül maradni. Mindaddig, amíg ez az állapot tart, a yogik láthatólag egyfajta boldogságba merülnek. Amikor azonban a lecsillapodott elme feltámad, vagyis amikor ismét aktívvá lesz, újra belemerül világi gondolataiba. Ezért kell a kifelé fordult elmét olyan gyakorlatokkal edzeni, mint amilyen a dhyána. Ekkor fog az elme elérni abba az állapotba, amelyben már nincs sem lecsendesülés, sem felébredés. A jnána az elme visszavonása, amelyben a meditáció (dhyána) vagy a kutatás (vicára) állandó gyakorlása révén az elme az Önvaló formáját ölti magára; ezen állapot az, amelyben minden erőfeszítés megszűnik. Azok, akik megtartják magukat ebben az állapotban, többé már nem fordulnak el igazi természetüktől. A "csend" (mauna) és a "nem-cselekvés" kifejezések egyedül erre az állapotra vonatkoznak.

Megjegyzés:
1. Valamennyi gyakorlat csak az elme összpontosításával folytatható. Mivel minden mentális aktivitás (emlékezet, felejtés, vágy, gyűlölet, vonzódás, valamivel való felhagyás és így tovább) az elme módosulása, így ezek egyike sem tekinthető az ember valódi állapotának. Az ember voltaképpeni természete az egyszerű és változatlan lét. Így hát megismerni az emberi lét igazságát és annak lenni egyet jelent a béklyókból való megszabadulással és a kötelék kioldásával (granthi násam). Mindaddig, amíg a törekvő az elmének ezt a nyugalmi állapotát szilárdan el nem éri, gyakorolnia kell az Önvalóban való tántoríthatatlan jelenlétet, és elméjét meg kell őriznie a különféle gondolatok beszennyező hatásától.

2. Noha az elme erejének művelését számos gyakorlattal el lehet érni. azok mindegyike ugyanahhoz a célhoz vezet. Mert bármilyen tárgyra is összpontosítsa elméjét az ember, az elme a mentális képek felszámolásával az adott tárgy [mentális] formáját ölti magára. Ezt nevezik sikeres meditációnak (dhyana siddhi). Azok, akik a kutatás (vicára) ösvényét követik, felismerik, hogy a kutatás végére megmaradó tudat Brahmannal azonos. Azok, akik a meditációt (dhyána) gyakorolják, felismerik, hogy ami az eredményes meditációban fennmarad, az [egyedül] meditációjuk tárgya. Mivel az eredmény mindkét esetben ugyanaz, a törekvők feladata: a két módszer valamelyikének megszakítás nélküli gyakorolása mindaddig, míg csak el nem érik a célt.

A "csend" állapota az erőfeszítés, vagy az erőfeszítés nélküliség állapotát foglalja-e magába?A csend nem a tétlenség erőfeszítés nélküli állapota. Az összes világi cselekvés - amelyet közönségesen "erőfeszítésnek" neveznek - az elme egy részének segítségével és gyakori megszakításokkal megy végbe. Azonban az Önvalóval való egység (átma vjavahára), vagyis a benső nyugalom állapotában való időzés olyan intenzív benső aktivitást feltételez, amelyet az elme egészével és megszakítás nélkül kell végrehajtani.A máyát [a káprázatot avagy tudatlanságot] semmilyen más módon, csak ezzel a "csendnek" (mauna) nevezett intenzív aktivitással lehet tökéletesen elpusztítani.

Miben áll a máyá természete?
Az, hogy a mindenkor és mindenhol jelenlevő, mindent átható és önfényű Önvalót, a Valóságot nemlétezőnek tekintjük, míg a mindig és mindenütt következetesen nemlétezőnek bizonyuló individuális lelket (jíva) és a világot (jagat) létezőnek tekintjük, a máyának tulajdonítható.

Minthogy az Önvaló önként ontja sugarait, miért nem ismeri fel mindenki éppúgy, mint a világ más tárgyait?
Bármilyen konkrét tárgy is váljék a megismerés tárgyává, mindig az Önvaló az, amely az adott tárgy formájában önmagát megismeri. Mert ami megismerésként vagy tudatosságként ismeretes, az nem más, mint az Önvaló hatalma (átma sakti). Az Önvaló az egyetlen érzékelő objektum. Az Önvalón kívül semmi nincs. De ha mégis feltételezzük, hogy az Önvalón kívül vannak objektumok, akkor azok [mindenképpen] érzéketlenek, s ennélfogva sem magukat, sem pedig egymást nem ismerhetik meg. S mivel az Önvaló nem ismeri fel igazi természetét ezen a módon, úgy tűnik, hogy belemerült a születés [és halál] óceánjába, és hadakozik azzal, midőn az individuális lélek formájában van.
Noha az Úr mindeneket áthat, úgy tűnik - például az olyan kijelentések révén, mint a "felékesítvén őt kegyelmével" -, hogy csak kegyelme révén lehet megismerni. Hogyan érheti el akkor az Úr kegyelme nélkül az individuális lélek saját erőfeszítése révén az Ön-megvalósítást?
Mivel az "Úr" [megnevezés] az Önvalóra vonatkozik, s mivel a kegyelem az Úr jelenlétét avagy megnyilatkozását jelenti, egyetlen olyan pillanat sincs, amelyben az Úr ismeretlenségben maradna. Ha a Nap fénye a bagoly számára láthatatlan, az csak az ő tökéletlenségének jele, s nem a Nap hiányosságának tulajdonítható. S ugyanígy a tudatlan emberek, mi másnak köszönhetnék a - tudatosság természetével rendelkező - Önvalóra irányuló tudatosságuk hiányát, mint saját tökéletlenségüknek? Hogyan lehetne ezt az Önvaló tökéletlenségének rovására írni? Mivel a kegyelem az Úr igazi természete, őt mint "áldott kegyelmet" ismerik. Ezért az Úrnak, akinek maga a kegyelem a természete, nem kell adnia a kegyelmét; nincs is külön ideje annak, hogy adja a kegyelmét.

Hol található az Önvaló a testben?
Azt szokták mondani, hogy a Szív a mellkas jobboldali részében található, mégpedig azért, mert akkor, amikor magunkra utalunk, rendszerint a mellkas jobboldali részére mutatunk. Némelyek azt mondják, hogy a sahasrára, az ezerszirmú lótusz az Önvaló tartózkodási helye. Ha azonban ez így lenne, akkor a fejnek nem volna szabad előrebuknia az elalvás vagy az eszméletvesztés következtében.

Mi a Szív?
A szent szövegek a Szívet a következőképpen írják le: A két mellbimbó között, a mellkas alatt és a hasüreg fölött hat, különböző színű szerv található. Ezek közül azt, amelyik a vízililiom bimbójához hasonlít, és amelyik [a test középvonalától] két ujjnyira jobbra helyezkedik el, Szívnek nevezik. Ezen a fordított állapotban lévő szerven belül egy parányi nyílás található, amely a vágyakkal teli sűrű sötétség (tudatlanság) székhelye. Itt fut össze az összes pszichikus idegvezeték (nádi). Ez a vitális erők, az elme és a [tudat] fény[ének] tartózkodási helye. Mindazonáltal a Szív (hrdayam), még ha így is írják le, voltaképpen (maga az] Önvaló (átman). Mivel a lét (sat), a tudat (cit), az üdv (ánandam), az örökkévalóság (nityam) és a teljesség (púrnam) kifejezések is a Szívre vonatkoznak, nem érvényesek rá az olyan megkülönböztetések, mint külső és belső, fent és lent. Azt a nyugalmi állapotot, amelyben minden gondolat megszűnik, az Önvaló állapotának nevezik. Ha egyszer az ember elérte ezt az állapotot a maga valójában, érvényüket veszítik az olyan próbálkozások, amelyek a Szívet valamilyen testen belüli vagy testen kívüli helyre akarják lokalizálni.

Miért merülnek fel az elmében a különféle tárgyakra vonatkozó gondolatok még akkor is, amikor az már nincs kapcsolatban a külső tárgyakkal?
Az efféle gondolatok megjelenése a lappangó tendenciáknak (púrva samskára) tulajdonítható. [Mindazonáltal] ezek a gondolatok csak a valódi természetéről megfeledkező és kifelé forduló individuális tudatban (jíva) jelennek meg. Amikor az ember a különféle dolgokat érzékeli, a "Ki az, aki ezeket látja?"-kérdést kell feltennie magának; akkor azonnal eltűnnek.

Hogyan nyilvánul meg a samádhiból és az álomtalan mélyalvásból hiányzó három tényező, a megismerő, a megismert és a megismerés az Önvalóban az ébrenlét és az álomállapot során?
Az Önvalóból egymás után az alábbi három dolog jön létre:
1. A cidábhása [a tükrözött tudat], amely egyfajta fényesség.
2. A jíva [az individuális tudat], azaz a látó, vagyis az első gondolat.
3. [Maga] a jelenség, vagyis a világ.

Ha egyszer az Önvaló szabad a tudás és a tudatlanság eszméjétől, hogyan mondható róla, hogy az érzékelés alakjában az egész testet áthatja, vagy hogy az érzékeket az érzékelés képességével ruházza fel?
A bölcs emberek tudják, hogy kapcsolat van a különböző pszichikus idegvezetékek forrása és az Önvaló között, s hogy ez a kapcsolat a Szívben valósul meg; hogy az érző és érzéketlen közötti kapcsolat mindaddig fennmarad, amíg az igazi tudás pallosával szét nem vágják őket; [tudják,] hogy miként az elektromosság szubtilis és láthatatlan ereje különleges dolgokat eredményezve halad keresztül vezetékeken, így áramlik az Önvaló ereje is a pszichikus idegvezetékeken keresztül, rajtuk keresztül hatva át az egész testet és általuk látva el érzékelőképességgel az érzékszerveket; s [végül] hogy mihelyt e kapcsolatot megszakítják, az Önvaló az marad, ami - mindenféle tulajdonságot nélkülözve - mindig is volt.

Hogyan lehet kapcsolat a tiszta tudást képviselő Önvaló és a relatív tudást képviselő hármas tényező [megismerő - megismert - megismerés] között?
Ezt bizonyos értelemben a filmszínházban történő vetítéshez hasonlíthatjuk.
A lámpa a vetítőgépben. Az Önvaló.
A lámpa előtti lencse. Az Önvalóhoz közel lévő tiszta (sattvikus) elme.
A filmkockák sorozatából A szubtilis gondolatokból álló lappangó összeálló film. lappangó tendenciák tárháza.
A lencse, a lencsén keresztül- Az elme, az elme megvilágítása és az haladó fény és a lámpa, amelyek Önvaló, amelyek együtt hozzák létre együtt hozzák létre a fókuszált a[z individuális] látót, vagyis a jívát. fényt.
A lencsén áthaladó és a Az Önvaló fénye, mely az elméből filmvászonra vetülő fény. kilépve az érzékszerveken keresztül vetül a világra. A vászonra eső fény révén A világra vetülő fényben észlelt, tárgyak- megjelenő különféle képek. ként megjelenő különféle formák és nevek.
A szerkezet, amely mozgásba Az elme lappangó tendenciáit felszínrehozza a filmszalagot. hozó isteni törvény.
Ahogyan mindaddig képek jelennek meg a filmvásznon, amíg a film a lencsén keresztül az árnyképeket vetíti, a jelenségvilág is mindaddig folyamatosan megjelenik az individuum számára az ébrenléti és álomállapotban, amíg a lappangó mentális benyomások léteznek. Mint ahogy a lencse hatalmas méretűvé nagyítja az apró porszemeket, és egyetlen másodperc leforgása alatt számos képet vetít, úgy növeli az elme a csíraszerű tendenciákat fához hasonlatos gondolatokká, egyetlen másodperc alatt megszámlálhatatlanul sok világot hozva létre. Továbbá ahogy a filmszalag hiányában csupán a lámpa fénye látható, úgy ragyog az Önvaló is a három tényező nélkül önmagában, amikor a tendenciák formájában megjelenő mentális fogalmak az álomtalan mélyalvás, az eszméletvesztés és a samádhi állapotában nincsenek jelen. S ahogy a lámpa megvilágítja a lencsét és az utána következőket, miközben maga változatlan marad, úgy világítja meg az Önvaló is az egót (cidábhása) és az utána következőket, miközben ő maga változatlan marad.

Mi a dhyána (meditáció)?
A dhyána nem más, mint megmaradni az Önvalóban az igazi természettől való legcsekélyebb elfordulás, és magának a meditáció végzésének tudata nélkül. Mivel ekkor az ember egyáltalán nincs tudatában a különböző állapotoknak (ébrenlét, álom és így tovább), az alvás úgyszintén [egyfajta] dhyánának tekintendő.

Mi a különbség a dhyána és a samádhi között?
A dhyána szándékos mentális erőfeszítéssel érhető el [és tartható fenn]; a samádhi nem ismeri az erőfeszítést.

Milyen tényezőket kell figyelembe venni a dhyána során?
Annak, aki szilárdan kitartja magát Önvalójában (átma nisthá), mindenekelőtt arra kell ügyelnie, hogy a legkisebb mértékben se forduljon el ettől az elmélyedéstől. Valódi természetétől elfordulva [ugyanis] ragyogó sugárzást láthat maga előtt, szokatlan hangokat hallhat, vagy valóságosnak vélheti a benne vagy rajta kívül megjelenő istenek vízióját. De ezeknek [a jelenségeknek] nem szabad félrevezetniük: nem engedheti meg, hogy ezek eltereljék figyelmét Önmagáról.

Megjegyzés:
1. Ha az ember azon pillanatokat, amelyeket a tárgyakon - vagyis nem Önmagán - való gondolkozás során veszteget el, Önmaga utáni kutatásra fordítaná, akkor az Ön-megvalósítást igen rövid idő alatt elérhetné.
2. Mindaddig, amíg az elme nem állapodott meg az Önvalóban, szükség van valamilyen bhávanára [egy megszemélyesített isten vagy istenség mély érzelmekkel és vallásos érzéssel áthatott kontemplációjára]. Enélkül ugyanis az elmét gyakran elárasztják a csapongó gondolatok, vagy éppen rátör az álom.
3. Ahelyett, hogy az ember vég nélkül az olyan bhávanák gyakorlásába merülne, mint az "én vagyok Siva" vagy "én vagyok Brahman" - amelyeket [összefoglalóan] nirgunopásanának [a tulajdonságok nélküli Brahman kontemplációnak] neveznek -, mihelyt az efféle upásana [kontempláció] eredményeként megjelenő mentális erőt elérte, az Önmagára kérdezés módszerét kell gyakorolnia.
4. A gyakorlás (sádhana) csak akkor tekinthető sikeresnek, ha az ember egyetlen mentális fogalomnak (vrtti) sem ad helyet.

Milyen életvezetési szabályokat kell követnie a törekvőnek (sádhaka)?
Mértékletesség az étkezésben, mértékletesség az alvásban, mértékletesség a beszédben.

Meddig kell folytatni a gyakorlást?
Mindaddig, amíg az elme el nem éri a fogalmaktól való mentesség erőfeszítés nélküli és természetes állapotát, illetve addig, amikor az "én" és az "enyém" érzete már nem létezik.

Mi a jelentősége a magányban való tartózkodásnak (ekánta váza)?
Mivel az Önvaló mindent áthat, a magány nem a tartózkodási hely függvénye. A "magányos élet" a mentális fogalmaktól mentes állapotot jelenti.

Miről lehet felismerni a bölcsességet (viveka)?
A bölcsesség szépsége nem más, mint az igazság megvalósítását követően létrejövő káprázattól mentes állapot. A félelmet csak azok ismerik, akik még valamilyen különbséget vélnek felfedezni a magasztos Brahmanban. Mindaddig, amíg fennmarad az az elképzelés, hogy a test az Önvaló, az ember - bármilyen is legyen [egyébként] - nem valósíthatja meg az igazságot.
Ha minden a [prárabdha] karma [a múltban elkövetett cselekedetek következménye] szerint történik, akkor hogyan győzhetők le a meditáció (dhyána) akadályai?
A prárabdha csak a kifelé forduló elmét érinti, az önmaga felé fordulót nem. Azt, aki valódi Önmagát keresi, nem fél semmiféle akadálytól.

Szüksége van-e aszkézisre (samnyása) annak, aki az Önvalóban való megállapodottságot (átma nisthá) tűzte ki céljául?
Az az erőfeszítés, amelynek révén az ember saját testéhez való kötődéstől igyekszik megszabadulni, valójában az Önvalóban való tartózkodásra irányul. Egyedül a gondolkozás és a kutatás érettsége szünteti meg a testhez való kötődést, s nem az életszakaszok (ásrama), mint például a tanulási időszak (brahmacarya). A kötődés ugyanis az elme kötödése, míg az életszakaszok a testhez kapcsolódnak. S vajon miképpen tudnák a testi állapotok az elmében gyökerező kötődést kiküszöbölni? Minthogy a gondolkozás és a kutatás érettségéről [csak] az elme vonatkozásában beszélhetünk, egyedül csak ez az elme képes eltávolítani a kutatás révén azokat a béklyókat, amelyek figyelmetlensége következtében kerültek rá. Mivel azonban az aszketikus fegyelem (samnyásásráma) a szenvedélytelenség (vairágya) elérésének eszköze, s mivel a szenvedélytelenség a kutatás eszköze, az aszkéták rendjéhez való kapcsolódást bizonyos módon úgy lehet tekinteni, mint a szenvedélytelenségen keresztül végbemenő kutatás eszközét. [Ám] ahelyett, hogy az ember arra vesztegetné életét, hogy időnap előtt az aszkéták rendjéhez csatlakozna, sokkal inkább helyénvaló a családfő életét élnie. Ahhoz, hogy az ember az Önvalóban - vagyis voltaképpeni természetében - rögzítse elméjét, mindenekelőtt a képzelődések (samkalpa) és kétségek (vikalpa) családjától kell elkülönítenie azt - vagyis az embernek bensőleg kell eloldódnia a családi köteléktől. Ez a valódi aszkézis.

Alapszabály, hogy addig, amíg a legkisebb mértékben is létezik az "én vagyok a cselekvő" gondolata, az Ön-ismeretet nem lehet elérni; de vajon a családfői tisztet betöltő törekvő ennek tudata nélkül is kielégítően elvégezheti kötelességeit?
Mivel nem létezik olyan szabály, amely szerint a cselekvés előfeltétele az "én vagyok a cselekvő" tudata volna, értelmetlen abban kételkedni, hogy vajon bármilyen adott cselekedet végbe fog-e menni a cselekvő vagy a cselekvés aktusa nélkül. Noha mások szemében úgy tűnik, hogy a kincstár felügyelője egész nap figyelmesen és felelősen végzi munkáját, ő - arra gondolva, hogy "ehhez a tömérdek pénzhez nekem igazából semmi közöm nincs" - kötődés nélkül fog eleget tenni kötelességének, anélkül, hogy elméjében megjelenne a birtoklás érzése. S ugyanígy a bölcs családfő is kötődés nélkül eleget tehet családfői kötelezettségeinek, melyek múltbeli karmájának megfelelően úgy jutottak osztályrészéül, mint ahogy egy szerszám jut valakinek a kezébe. A cselekvés és a megismerés nem akadályozza egymást.

Mire jó a családnak egy bölcs családfő, aki nem törődik testi kényelmével, és mire jó egy ilyen családfőnek a család?
Noha a bölcs családfőt a testi kényelem egyáltalán nem érdekli, ha múltbeli karmájának köszönhetően családjának az ő erőfeszítésével kell fenntartania magát, akkor úgy kell őt tekinteni, mint aki másoknak tesz szolgálatot. Ha azt kérdezzük, merít-e valamilyen hasznot a bölcs ember abból, hogy a családdal kapcsolatos kötelességeit elvégzi, akkor erre azt válaszolhatjuk, hogy mivel elérte minden jótétemény felső fokát és a legmagasabb rendű jót jelentő teljes megelégedettség állapotát, családi kötelességeinek teljesítése révén már nem nyerhet semmit.

Hogyan érhető el a tevékenység megszüntetése (nivrtti) és az elme békéje a családfői teendők közepette, amelyeket éppen az állandó tevékenység jellemez?
Minthogy a bölcs (jnání) tevékenységei csak mások szemében léteznek, nem pedig sajátjáéban, akár tömérdek feladatot is végezhet, valójában nem csinál semmit. Éppen ezért tevékenységei nem állnak útjában a nem-cselekvésnek és az elme békéjének. Ő ugyanis ismeri az igazságot, hogy ő pusztán jelen van a tevékenységeknél, s nem véghezvivője azoknak. Ily módon ő csendes tanúja lesz [csupán] a különféle tevékenységeknek.

Ha egyszer a bölcs jelenlegi cselekedetei múltbeli karmájából fakadnak, akkor a jelenlegi cselekedetek által létrehozott benyomások (vásana) nem fogják-e követni őt a jövőben?
Csak azt nevezhetjük bölcsnek, aki minden lappangó tendenciától (vásana) szabad. S ha egyszer így van, akkor a karmikus tendenciák miképpen gyakorolhatnának hatást arra, aki már teljesen eloldódott a cselekvéstől?

Mi a brahmacarya [az önmegtartóztató tanulói életszakasz] értelme?
Csak Brahman keresését nevezhetjük brahmacaryának.

A tudás eszközei közé tartozik-e az életszakaszok (ásrama) rendjével összhangban történő brahmacarya gyakorlása?
Mivel a tudás különféle eszközeit - például az érzékszervek megfékezését - a brahmacarya magában foglalja, a tanulók (brahmacárinok) rendjéhez tartozó törekvők erénygyakorlatai igazi segítséget fognak jelenteni tökéletesedésük során.

Átléphetünk-e közvetlenül a tanulók rendjéből (brahmacarya) az aszkéták rendjébe (samnyása)?
Azoknak, akik megfelelő képességekkel rendelkeznek, nem kell az életszakaszok sorrendjét betartva formálisan brahmacárinná válniuk. Az, aki megvalósította Önmagát, nem tesz különbséget a különböző életszakaszok között; ezért nincs olyan életszakasz, amely segítené vagy gátolná őt.

Elveszít-e valamit a törekvő (sádhaka) akkor, ha nem tartja be a kasztra és az életszakaszokra vonatkozó szabályokat?
Mivel a tudás megszerzése [anustáana - szó szerint: gyakorlása] az összes gyakorlat legmagasabb célja, nincs olyan szabály, hogy annak, aki valamelyik életszakaszban tartózkodik - s ugyanakkor folyamatosan a tudás megszerzésének szenteli magát -, követnie kellene az adott életszakaszhoz tartozó szabályokat. Ha követi a kasztra és az életszakaszokra vonatkozó előírásokat, azt csak a világ érdekében teszi. A szabályok betartásából ő már semmiféle hasznot nem merít. De nem is veszít semmit, ha ezeket nem tartja be.

Ramana Maharsi - Szellemi útmutatás - Útmutatás

Útmutatás (Upadesa)

Milyen tulajdonságok jellemzik az igazi tanítót (sadguru)?
Állhatatosság az Önvalóban, mindent egyforma szemmel nézés, és mindenkor, mindenhol és minden körülmények között való rendíthetetlen bátorság.

Milyen tulajdonságok jellemzik az igazán komoly tanítványt (sadsisja)?
A bánat felszámolására és a boldogság elérésére irányuló intenzív vágyakozás, valamint a világi élvezetekkel szembeni mélységes ellenszenv.

Milyen sajátosságai vannak az útmutatásnak (upadesa)?
Az upadesa szó jelentése: "közel a helyhez" vagy "közel az ülőhelyhez" (upa - "közel", desa - "hely" avagy "ülőhely"). A guru, aki annak megtestesülése, amit a sat ("lét"), cit ("tudat") és ánanda ("üdv") szavak kifejeznek, megakadályozza, hogy a tanítvány, aki az érzéki tapasztalás tárgyainak formáit valóságosnak tekintve elfordult a valódi állapottól, s ennek következtében az örömöknek és bánatoknak kiszolgáltatva hol erre, hol arra vettetik, tovább maradjon ebben az állapotban, és megszilárdítja őt saját valódi, differenciálatlan természetében. Az upadesa ugyanakkor egy távoli tárgy közelről való megmutatását is jelenti. Ennek révén győződhet meg a tanítvány arról, hogy Brahman, akiről azt hiszi, hogy távoli és tőle különböző, valójában közeli, és tőle nem különböző.
Ha igaz az, hogy a guru az ember saját Önvalója (átman), mi az alapja annak a tanításnak, amely szerint bármennyire is képzett legyen egy tanítvány, vagy bármiféle okkult képességekkel is rendelkezzék, az Ön-megvalósítást (átma-siddhi) nem érheti el a guru kegyelme nélkül? Jóllehet az abszolút igazság szempontjából a guru állapota azonos az ember állapotával, a tudatlanság révén individuális lélekké (jíva) vált Önvaló számára a guru kegyelme nélkül mégis komoly nehézséget jelent igazi állapotának avagy természetének megvalósítása. A mentális képzetek fölött a tanítvány már a valódi guru puszta jelenléte révén is uralmat szerezhet. Ha az ilyen guru azt mondaná - annak, aki öntelten azt állítja, hogy ő már látta a tudás óceánjának túlsó partját, vagy aki dölyfösen kijelenti, hogy ő képes olyan cselekedeteket végrehajtani, amelyek majdnem lehetetlenek -, hogy "Igen, ön megtanulta mindazt, amit meg kellett tanulnia, de vajon megtanulta-e önmagát megismerni? Ön pedig, aki képes arra, hogy olyan tetteket hajtson végre, amelyek majdnem lehetetlenek: látta-e önmagát?", akkor ezek az emberek szégyenkezve, fejüket lehajtva elhallgatnának. Tehát nyilvánvaló, hogy csupán a guru kegyelmének segítségével, és semmilyen más módon nem lehetséges az Önmagunk megismerése.

Mik a jelei a guru kegyelmének?
[A guru kegyelme] túl van a szavakon és a gondolatokon.
Ha ez így van, hogyan lehet azt állítani, hogy a tanítvány a guru kegyelme révén valósítja meg igazi állapotát? Olyan ez, mint amikor az elefánt, oroszlánt látva álmában, felriad. Ahogy az elefánt az oroszlán puszta megpillantásától felébred, úgy a guru kegyelmének jótékony hatására a tanítvány is kétségtelenül a valódi tudás éberségére eszmél a tudatlanság álmából.

Mi a jelentősége annak a kijelentésnek, hogy az igazi guru természete azonos a Legfelső Úr [Sarvesvara] természetével?
Először is az individuális lélek, amely az Istenség (Ísvara) állapotát - vagyis a valódi tudás állapotát - szeretné elérni, szüntelen odaadást gyakorol. Amikor aztán ez az individuális odaadás elér egy bizonyos szintet, az Úr - aki az individuális lélek szemtanúja, ám [ugyanakkor] azonos is vele - megnyilvánul [számára]: a sat-cit-ánandának, három természetes tulajdonságának segítségével emberi alakban, valamint formával és névvel (náma-rúpa) felruházva - melyet ő úgyszintén kegyesen magára ölt - jelenik meg. Akkor a tanítványt áldás formájában magába vonja. E tanítás szerint a guru valóban azonosnak tekinthető az Úrral.

Hogyan nyerhette el akkor néhány kiváló személy (mahátma) a tudást guru nélkül is?
Néhány arra érett személynek az Úr a megismerés fényeként ragyog, és az igazság ismeretében részesíti őket.

Mi az odaadás (bhakti) célja, és hová vezet a siddhánta [vagyis a saiva siddhánta] ösvénye?
Annak az igazságnak a felismeréséhez, hogy az ember összes tette, amit önzetlen odaadással, a három megtisztított eszköz [gondolat, beszéd és cselekvés] segítségével és az Úr szolgájának minőségében hajt végre, az Úr cselekedetévé válik és megszabadul az "én" és az "enyém" tudatától. Ez az igazság azonos azzal az igazsággal, amit a saiva-siddhántinok parábhaktinak ["legmagasabb rendű odaadásnak"] avagy az "Isten szolgálatában töltött életnek" (irai-paninittal) neveznek.

Mi a célja a tudás (jnána), vagyis a vedánta ösvényének?
Annak az igazságnak a megismerése, hogy az Én nem különbözik az Úrtól (Ísvara), valamint annak a tudatnak a felszámolása, miszerint "én vagyok a cselekvő" (kartrtva, ahamkára).

Milyen megfontolások alapján jelenthető ki az, hogy mindkét ösvény ugyanoda vezet?
Bármilyenek is legyenek az eszközök, a cél az "én" és az "enyém" tudatának elpusztítása; s minthogy ezek kölcsönösen függnek egymástól, bármelyikük elpusztítása a másik megszűnéséhez vezet. Így hát ahhoz, hogy a gondolatokon és szavakon túli csend állapotát elérjük, éppúgy célravezető az "én" érzését eltávolító tudás (jnána) ösvényének követése, mint az "enyém" érzését eltávolító odaadás (bhakti) ösvényének követése. Ilyenformán kétségtelen, hogy az odaadás és a tudás ösvényének célja egy és ugyanaz.
Megjegyzés: Mindaddig, amíg létezik az "én", az embernek el kell fogadnia az Urat is. Annak számára, aki könnyen vissza akarja szerezni az azonosság legfelső állapotát (sáyujya), melyet most nélkülözni kénytelen, csak az a helyes, ha el tudja fogadni ezt a következtetést.

Mi az ego ismertető jegye?
Az ego az "én" formájában megnyilvánuló individuális lélek. A tudat (cit) természetével rendelkező Önvaló nem ismeri az "én" érzését; és az érzéketlen test sem ismeri az "én"-érzést. Az illuzórikus egónak az értelmes és az érzéketlen lét közötti rejtélyes megjelenése képezi minden baj gyökerét. Ezen ok bármilyen módon történő felszámolását követően Az, ami valóban létezik, akként tárul fel, Ami. Ezt nevezik megszabadulásnak (moksa).

Sri Ramana Maharsi - Ki vagyok én?

Mivel minden élőlény (jíva) állandó, szenvedéstől mentes boldogságra vágyik, mivel a mindenekfölötti szeretet (parama priyam) mindenkiben kizárólag önmagára irányul, s mivel a szeretet csak arrafelé fordul, amerre boldogságot talál, ahhoz, hogy az ember elérje ezt a boldogságot - amely tulajdonképpeni természetét alkotja, s amely az elme működésétől mentes mélyalvás állapotában naponta megtapasztalható -, meg kell ismernie saját valóját. Ennek alapvető eszköze (mukhya sádhana) egyedül a "Ki vagyok én?" kérdésén alapuló kutatás (jnána vicára).

Ki vagyok én?

Nem én vagyok a hét alkotóelemből (dhátu) álló durva [anyagi] test; nem én vagyok az öt megismerő képesség, nevezetesen a hallás, a tapintás, a látás, az ízlelés és a szaglás képessége, amelyek a nekik megfelelő tárgyakat, vagyis a hangot, a tapintást, a színt, az ízt és az illatot érzékelik; nem én vagyok az öt akarati képesség, nevezetesen a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és a nemzés képessége, amelyek a nekik megfelelő funkciókkal, vagyis a beszéd, a helyváltoztatás, a fogás, az ürítés és gyönyörérzés funkcióival rendelkeznek; nem én vagyok az öt életszél, vagyis a prána és a többi, amelyek a belégzésnek és a többi négy lélegzési funkciónak felelnek meg; de nem én vagyok a gondolkozó elme sem; s ugyanígy nem vagyok azonos a [mélyalvásban megvalósuló] tudatlansággal sem, amely mit sem tud a objektumokról, amelynek nincsenek funkciói, s amely a tárgyaknak csupán maradványszerű benyomásait hordozza.

Ha ezek közül egyikkel sem vagyok azonos, akkor ki vagyok én?

Miután a fent említett azonosítások mindegyikét az "ez sem", "az sem" válaszokkal elutasítottuk, egyedül [maga] a tudatosság marad - az, hogy én vagyok.

Mi a tudatosság természete?

A tudatosság természete: lét-tudat-üdv.

Mikor éri el az ember az Önvaló megvalósítását?

Mikor a világ, ami-a-látott, eltávolíttatik, valósul meg az Önvaló: a látó.

Nem lehetséges az Önvaló realizálása, amíg a világ (valóságosnak tekintve) jelen van?

Nem lehetséges.

Miért?

A látó és a látott tárgy viszonyát a kötél és a kígyó hasonlata szemlélteti. Ahogy a kötéldarabot csak akkor ismeri fel kötéldarabként az ember, ha többé nem vetíti rá a kígyó hamis képzetét, éppúgy az Önvaló megvalósítására is csak akkor nyílik lehetősége, ha felszámolja a világ valóságába vetett hitét.

Mikor mondhatja azt az ember, hogy sikerült eltávolítania a világot, vagyis a látás tárgyát?
Mikor az összes megismerés és az összes cselekvés forrásául szolgáló elme lecsillapodik, a világ el fog tűnni.

Mi az elme természete?
Amit "elmének" neveznek, az egy Önvalón belüli rendkívüli hatalom. Az elme az összes gondolat keletkezésének oka. Gondolatoktól függetlenül létező elméről nem beszélhetünk. Az elme lényege ugyanis éppen a gondolkozás. A világról mint gondolatoktól független entitásról nem beszélhetünk. Az álomtalan mélyalvásban nincsenek gondolatok és nincs világ. Az ébrenléti és az álomállapotban viszont vannak gondolatok és van világ is. Mint ahogy a pók magából ereszti ki hálója fonalát, hogy aztán újra visszahúzza magába, úgy vetíti ki magából az elme is a világot, hogy aztán ismét magába vonja. Amikor az elme kilép az Önvalóból, megjelenik a világ. Ezért amikor a világ valóságos létezőként megjelenik, az Önvaló rejtve marad; és amikor az Önvaló felragyog, a világ nem tud megjelenni. Ha az ember állhatatosan tanulmányozza az elme természetét, az elme felszámolódik, úgy hogy elhagyja az Önvalót, mint reziduum. Amikor az Önvalóra utalunk, akkor ez alatt az átmant értjük. Az elme mindig csak valami durva objektum függvényében létezik; egyedül nem képes fennmaradni. Az elme az, amit szubtilis testnek vagy léleknek (jíva) nevezünk.

Milyen módon kell vizsgálódnia az embernek, ha meg akarja érteni az elme természetét?
Ami "énként" jelenik meg a testben, az az elme. Ha az ember megvizsgálná, hogy a testben hol jelenik meg először az "én" gondolata, akkor rájöhetne arra, hogy az először a Szívben bukkan fel. Innen ered az elme. Ha az ember egyszerűen csak folytonosan arra gondolna, hogy "én", "én", akkor is eljutna az elme forrásához. Az elmében megjelenő összes gondolat közül az "én" gondolata az első. Csak e gondolat megjelenése után jelenik meg a többi gondolat. A második és a harmadik személyű személyes névmás csupán az egyes szám első személyű személyes névmás megjelenése után születik meg; az egyes számú személyes névmás nélkül nem születhet meg a második és harmadik sem.

Hogyan csendesíthető le az elme?
A "Ki vagyok én?"-vizsgálódás segítségével. A "Ki vagyok én?"-kérdés gondolata az összes többi gondolatot elpusztítja, s miként a halottégető máglya piszkálására használt bot, végül maga is megsemmisül. Ekkor következik be az Önvaló megvalósítása.

Hogyan lehetséges folyamatosan kitartani a "Ki vagyok én?" gondolata mellett?
Ha más gondolatok bukkannak fel, az embernek nem szabad követnie azokat, hanem a következő kérdést kell feltennie magának: "Kinek a gondolatai ezek?" Hogy mennyi gondolat bukkan fel, az ezúttal érdektelen. Amint egy gondolat felbukkan, késlekedés nélkül fel kell tenni a kérdést: "Kinek a gondolata ez?" Az erre adandó válasz: "Az én gondolatom." Ha ezek után az ember felteszi azt a kérdést, hogy, "Ki vagyok én?", akkor az elme visszatér saját forrásához, a felbukkanó gondolat pedig elenyészik. Ha az ember kitartóan folytatja ezt a gyakorlatot, akkor az elme jártasságra fog szert tenni abban: miként maradjon meg saját forrásánál. Amikor a szubtilis elme az agyon és az érzékszerveken keresztül kifelé irányul, megjelenik a nevek és formák durva világa; ha viszont megmarad a Szívben, a nevek és formák világa eltűnik. Antar-mukhának [befelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember nem engedi, hogy az elme kifelé irányuljon, hanem megtartja a Szívben. Bahir-mukhának [kifelé fordulásnak] azt nevezik, amikor az ember engedi, hogy az elme kilépjen a Szívből. Amikor az elme a Szívben marad, az összes gondolat forrását képező "én" eltűnik, és felragyog az örökké létező Önvaló. Bármit is tegyen az ember, azt az "én"-énsége (egoitása) nélkül kell tennie. Ha az ember ekképpen cselekszik, akkor mindenben meglátja a Siva-természetet.

Vannak-e még más módjai is a mentális nyugalom elérésének?
A vizsgálódáson (vicára) kívül nincs más kielégítő módszer. Ha az ember más módon igyekszik uralma alá vonni elméjét, akkor úgy fog tűnni, hogy uralja az elmét, de azután ez ismét tovatűnik. Az elme lecsendesítését a légzés feletti uralom révén is el lehet érni; viszont az elme csak addig marad nyugalomban, amíg a légzés uralása tart, s amint megszűnik a légzés ellenőrzése, az elme a maradványszerű benyomások hatására ismét mozgásba lendül, és erre-arra kezd vándorolni. Az elme és a légzés forrása ugyanaz. Az elme lényege valójában a gondolkozás. Az "én"-gondolat az elme első gondolata; ez az énség. Ahonnan az énség ered, onnan ered a légzés is. Ezért amikor az elme lecsendesül, a légzés is szabályozottá válik, és a légzés szabályozásával az elme is lecsendesül. Mindazonáltal hiába csendesül le az elme az álomtalan mélyalvásban, a légzés mégsem áll le. Ez Isten akaratának köszönhető, ő ugyanis így gondoskodik a test fennmaradásáról, és arról, nehogy mások halottnak gondolják a testet. Amikor az elme az ébrenléti állapotban a samádhi során elcsendesül, a légzés is szabályossá válik. A légzés az elme durva formája. A légzést a halál pillanatáig az elme tartja fenn a testben; amikor pedig meghal a test, az elme magával viszi a légzést. Ezért a légzés ellenőrzése csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének (manonigraha), s önmagában nem képes arra, hogy felszámolja az elmét (mano-nása).
A légzésszabályozáshoz hasonlóan az isteni formákon való meditáció, a mantrák ismételgetése, a táplálék korlátozása és a többi hasonló módszer is csupán segédeszköze lehet az elme lecsendesítésének.
Az isteni formák fölötti meditáció és a mantrák ismétlése révén az elme egyhegyűvé válik. [Egyébként azonban] hol erre, hol arra fog csapongani. Ahogy az elefánt [ide-oda himbálózó] ormányára egy láncot tesznek, s ahogy az attól fogva már csak a lánccal törődik, épp ilyen módon foglalja le az elmét egy név vagy egy forma, amikor egyedül csak azzal foglalkozik. Amikor az elme számtalan gondolatra osztódva szétfolyik, mindegyik gondolat elerőtlenedik; a gondolatok felszámolásával azonban az elme egyhegyűvé és erőssé válik; az ilyen elme számára az Önvaló kutatása már nem okoz különösebb nehézséget.
Minden olyan korlátozás, amely arra vonatkozik, hogy csak sattvikus élelmet vegyünk magunkhoz - s azt is csak kis mértékben -, igen hasznos; e szabályt betartva az elme sattvikus minősége erősödik, és ez segítséget jelent az Önvaló kutatása során.

A tárgyak maradványszerű benyomásai (a gondolatok) vég nélkül követik egymást, akárcsak az óceán hullámai. Mikor sikerülhet az embernek eltávolítania az összeset?
Miként az Önvaló feletti meditáció egyre magasabb és magasabb fokra hág, úgy fognak a gondolatok is megsemmisülni.
Elképzelhető-e az, hogy a tárgyak maradványszerű benyomásai, amelyek az idők végtelensége óta áramlanak, elenyésszenek, és hogy az emberben ne maradjon más, mint a tiszta Önvaló?
Anélkül, hogy a "Lehetséges-e, vagy nem lehetséges?"-kételynek helyet adna, az embernek állhatatosan ki kell tartania az Önvaló feletti meditáció mellett. Még ha nagy bűnös volna is, akkor sem szabad aggodalmaskodnia és panaszkodnia: "Ó, én bűnös, hogyan menekülhetnék meg?" Ha az ember megszabadul a "bűnös vagyok" gondolatától, és figyelmét állhatatosan az Önvaló feletti meditációra irányítja, akkor bizonnyal sikerrel jár. Nincs két elme - egy jó és egy gonosz elme; csak egyetlen elme létezik. A maradványszerű benyomások azok, amelyek kétfélék: kedvezőek vagy kedvezőtlenek. Amikor az elme kedvező befolyások hatása alá kerül, akkor jónak nevezik; amikor pedig kedvezőtlen befolyások hatása alá kerül, akkor gonosznak tekintik.Nem szabad hagyni, hogy az elme a világi tárgyak és a többi emberrel kapcsolatos dolgok irányába csapongjon. Bármennyire is rosszak legyenek az emberek, a törekvőnek nem szabad gyűlöletet éreznie irántuk. A vágyaktól éppúgy tartózkodnia kell, mint a gyűlölettől. Mindazt, amit az ember másoknak ad, valójában magának adja. Ha az emberek megértenék ezt az igazságot, ki tarthatná vissza őket attól, hogy másoknak adjanak? Amikor az ember felébred, [vele együtt] minden felébred; amikor elcsendesül, [vele együtt] minden elcsendesül. Amilyen mértékben alázatosak vagyunk, olyan mértékben fog ez a beállítottság jó eredményeket szülni. Ha az elme elcsendesül, az ember bárhol élhet.

Meddig kell a kutatást gyakorolni?
A "Ki vagyok én?"-vizsgálódást mindaddig folytatni kell, amíg az elmében tárgyak benyomásai jelennek meg. Amint felbukkannak a gondolatok, ott és akkor, közvetlenül megjelenésük pillanatában kell őket e kérdés révén elpusztítani. Ha az ember szakadatlanul az Önvaló kontemplációjába merülne, mindaddig, amíg az Önvalót el nem érné, akkor ez [a "Ki vagyok én?" kérdésének vizsgálata nélkül,] önmagában is elegendő volna. Mindaddig, amíg a várban ellenséges erők vannak, újra és újra támadásba lendülnek; ha azonban felbukkanásuk pillanatában elpusztítjuk őket, a vár a mi kezünkre kerül.

Mi az Önvaló természete?
Ami valójában létezik, az egyedül az Önvaló. A világ, az individuális lélek és az Isten, akár a gyöngyházban az ezüst-csillogás, csupán az Önvalón belüli tünékeny jelenségek; e három ugyanabban a pillanatban jelenik meg és ugyanabban a pillanatban tűnik el.
Az Önvaló ott található, ahonnan az "én"-gondolat teljesen hiányzik. Ezt nevezik "csendnek". Az Önvaló maga a világ; az Önvaló maga az "én" az Önvaló maga az Isten. Minden Siva -, az Önvaló.

Nem Isten műve-e minden?
A Nap vágy, szándék és erőfeszítés nélkül kel fel. A Nap puszta jelenléte révén a napkőből tűz csap ki, a lótusz virágba borul, a nedvesség elillan, az emberek nekilátnak különféle feladataiknak, hogy azután nyugovóra térjenek. Mint ahogy a mágnes közelében megmozdul a tű, úgy viszik véghez tetteiket és úgy térnek nyugalomra saját karmáikkal összhangban Isten puszta jelenlétének köszönhetően a három kozmikus funkció és az ötrétű isteni tevékenység által irányított lelkek. Istennek nincs semmi szándéka. Hozzá éppúgy nem tapad semmilyen karma, mint ahogy e világ cselekedetei sincsenek semmilyen hatással a Napra, vagy mint ahogy a többi négy elemhez kapcsolódó érdemek avagy érdemtelenségek sem gyakorolnak befolyást a mindent átható éterre.

Ki tekinthető legnagyobbnak a törekvők közül?
Aki Önmagának, azaz Istennek szenteli magát, az a legkiválóbb törekvő. Magunkat Önmagunknak szentelni annyit jelent, mint állandóan az Önvalóban maradni anélkül, hogy teret engednénk bármilyen gondolat megjelenésének az Önvaló gondolatán kívül. Bármily terhet rakunk is Istenre, ő elbírja azt. Ha egyszer mindent Isten legfelső hatalma mozgat, miért nem vetjük alá magunkat e hatalomnak, és miért engedjük, hogy folytonosan olyan gondolatok nyugtalanítsanak bennünket, hogy mit és hogyan kell tennünk, illetve mit és hogyan kell elkerülnünk? Ha egyszer tudjuk, hogy miután felszálltunk a vonatra, minden terhet az visz, miért tartanánk csomagjainkat kényelmetlenül fejünkön ahelyett, hogy leraknánk azokat, és kényelembe helyezkednénk?

Mit jelent a nem-kötődés?
A felbukkanó gondolatok teljes és maradéktalan elpusztítása keletkezésük pillanatában - ez a nem-kötődés. Mint ahogy a gyöngyhalász egy derekára kötött kő segítségével merül le a tenger fenekére, hogy ott gyöngyöket kutasson fel, úgy kell az embernek is felöveznie magát a nem-kötődéssel, alámerülnie önmagába, hogy megszerezze az Önvaló igazgyöngyét.

Lehetséges-e Isten vagy a guru részéről egy lélek megszabadításának véghezvitele?
Isten és a guru csak a megszabadulás útját mutatják meg; pusztán ők nem fogják a lelket a szabadság állapotába emelni. Isten és a guru valójában nem különbözik. Mint ahogy a tigris nem ereszti többé zsákmányát, ha már egyszer megragadta, akire a guru kegyes tekintete rávetül, az nem vész el; mégis mindenkinek saját erejéből kell járnia az Isten vagy a guru által mutatott ösvényen, és saját erőfeszítésével kell kivívnia a megszabadulást. Az ember csak saját tudása szemén át ismerheti meg magát, nem másvalakién keresztül. Ráma vajon tükör segítségére szorul-e, hogy megtudja: ő Ráma?

A megszabadulás után vágyakozónak kell-e vizsgálódnia a [mindenséget alkotó] princípiumok (tattvák) természetét illetően?
Miként annak, aki konyhai hulladékot akar kihajítani, nincs szüksége arra, hogy a szemetet vizsgálva megnézze, mit is dob ki, éppúgy annak sincs szüksége a tattvák számbavételére avagy jellegzetességeik kutatására, aki az Önvalót akarja megismerni; amit tennie kell, az az Önvalót elrejtő valamennyi kategória elutasítása. A világot úgy kell tekinteni, mint egy álmot.

Van-e különbség az álom és az ébrenlét között?
Az ébrenlét hosszú, az álom rövid; más különbség nincsen. Mint ahogy az ébrenlét során történtek valóságosnak tűnnek ébrenlétünk folyamán, éppúgy valóságosnak tűnnek az álomban történtek is, miközben alszunk. Az álomban az elme egy másik testet ölt magára. Az ébrenlét és az álom állapotában egyaránt a gondolatok, nevek és formák egyidejűleg jelennek meg.

Van-e valamilyen haszna a könyvek olvasásának azok számára, akik a megszabadulás után vágyódnak?
Az összes [szent] szöveg azt mondja, hogy a megszabadulás előfeltétele a nyugodt elme; ebből következően azt tanítják, hogy az elmét le kell csillapítani. Ha egyszer ezt megértette az ember, semmi szükség a könyvek végnélküli olvasgatására. Az elme lecsendesítéséhez az embernek csupán saját Önvalóját kell felkutatnia magában; s Önmagát vajon hogyan találhatná meg a könyvekben?! Önmagunkat saját bölcsességünk szemével kell felismernünk. Az Önvaló az öt burkon belül lelhető fel; a könyvek azonban a burkokon kívül vannak. S minthogy az Önvalót az öt burok eltávolítása után lehet megtalálni, hasztalan lenne azt könyvekben keresni. Eljön majd az idő, amikor az embernek mindazt el kell felejtenie, amit valaha is tanult.

Mi a boldogság?
A boldogság az Önvaló igazi természete; a boldogság és az Önvaló nem különböznek. A boldogság a világ egyetlen tárgyából sem fakad. Tudatlanságunknak köszönhetően képzeljük azt, hogy a tárgyakból boldogságot meríthetünk. Amikor az elme kifelé irányul, szenvedéssel szembesül. Valójában akkor teljesülnek be az elme vágyai, amikor visszatér saját forrásához és elmerül a boldogságban - vagyis az Önvalóban. Az álomtalan alvás közben, a samádhi alatt és az eszméletlenség állapotában, illetve vágyainak tárgyát elérve avagy az ellenszenves tárgyakat eltávolítva éppen ez történik: az elme befelé fordul és tiszta Ön-boldogságot élvez. Az elme ily módon megállás nélkül, nyughatatlanul vándorol, és hol kilép az Önvalóból, hol visszatér hozzá. A fa alatti árnyék kellemes; az árnyékon kívül, a szabad ég alatt perzselő a hőség. Aki a napon volt, az kellemes hűvöset érez, amikor eléri az árnyékot. Aki viszont újra és újra elhagyja az árnyék hűvösét és kimegy a tűző napra, majd utána ismét az árnyék hűvösébe menekül, mi másnak nevezhetnénk, mint bolondnak? A bölcs ember állandóan az árnyékban marad. Hasonlóképpen, annak az embernek az elméje, aki ismeri az igazságot, nem hagyja el Brahmant. A balga ember elméje, éppen ellenkezőleg, miközben erre-arra forog a világban, csak szenvedést tapasztal, s csak egy kis időre tér vissza Brahmanhoz, hogy a boldogságot megízlelje. Amit világnak neveznek: csupán egy gondolat. Amikor a világ eltűnik - vagyis a gondolatoktól mentes állapotban -, az elme boldogságot tapasztal; amikor azonban újra megjelenik a világ, akkor az elme szenvedésbe merül.

Mit jelent a bölcsesség meglátása (jnána-drsti)?
A bölcsességet meglátni annyit jelent, mint csendben maradni. Az elme Önvalóban történő feloldásának eszköze: a csendben maradás. A telepátia, a múlt, jelen- és jövőbeli dolgok ismerete és a tisztánlátás nem azonosak a bölcsesség meglátásával.

Milyen viszonyban van egymással a vágytalanság és a bölcsesség?
A vágytalanság - bölcsesség. E kettő nem különbözik egymástól; ugyanazok. A vágytalanság védi meg az elmét attól, hogy valamely tárgy irányába elmozduljon. A bölcsesség azt jelenti: nem jelennek meg tárgyak. Más szavakkal az elkülönülés és a vágytalanság nem más, mint az Önvaló keresése - nem keresni mást, mint az Önvalót; az Önvaló el nem hagyása - a bölcsesség.

Mi a különbség a vizsgálódás (vicára) és a meditáció (dhyána) között?
A vizsgálódás az elme Önvalóban történő tartózkodása. A meditációban az ember önmagának és a lét-tudat-üdv-vel egyenlő Brahmannak az azonosságára irányítja gondolatait.

Mi a megszabadulás?
Vizsgálódás rabságban lévő Önmagunk természetét illetően, majd megvalósítani igazi természetünket - ez a megszabadulás.

Müller Péter - A boldogságról és a boldogtalanságról

"Boldogság az, amikor az ember megérkezett, behúzza evezőjét és azt mondja: megérkeztem, nem megyek tovább."

"Ha meg akarod ismerni az embert, ne azt nézd, mit mond, mit szeretne, mi után sóvárog - hanem mi az a konkrét lépés, amit megtesz, mert ez mindig az az irány, ahol boldogságát sejti. Ez adja lelki dinamikájának legnagyobb erejét. Hinni, mondani, remélni sok mindent lehet, de amikor válaszút elé kerül, és döntenie kell, kivétel nélkül mindenki abba az irányba indul el, ahol a legnagyobb boldogságát véli!"

"A hétköznapi dolgok csak nyugtalanítják az embert, de az igazi benső feszültséget, kielégületlenséget - egyszóval a boldogtalanságot - mindig az okozza, hogy még nem vagyunk azok, akiknek lennünk kéne."

Müller Péter - A barátságról

"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos, hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek."

"Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez valami olyan sejtelem, mintha egy helyről jöttünk volna, s ezért a barátom számomra világon a legismerősebb ember."

Müller Péter - Minden csoda alapja a szeretet.

"Az igazi szeretetet nem adjuk vagy kapjuk, az van."

"Amikor az én magánszívem és a te magánszíved rádöbben, hogy együtt!... Amikor rájövünk, hogy benned is, bennem is van egy fájdalmasan különálló, de mégis összetartozó, széttéphetetlenül közös Élet, és ettől ver a szívünk - ez a szeretet."

"Ha szeretsz, megszűnik az idő. Minden igaz ölelés örökké akar tartani, s akit szeretek, nem tudom elereszteni, mert akkor újra kizuhanok a paradicsomból, és megint üres lesz az életem."

"Aki szeret, nemcsak boldogságot, de mérhetetlen sok szenvedést is átél. Minden múlandó. Néha nem is bánjuk. Ha hideg a szívünk, és nem szeretünk valakivel lenni, számoljuk az időt: múljon már el. Csak ha szeretünk, akkor állítanánk meg az időt. Akkor jó lenne, ha örökké tartana az élet. A szeretet az egyetlen olyan állapot, melyről elvarázsolt lelkünk tudja, hogy ÖRÖKKÉVALÓ. Az "enyém vagy, s én a tiéd" időtlen állapot."

"A szeretet és a bölcsesség ugyanannak az éremnek a két oldala. Szétválaszthatatlan."

"Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni."

"Rendszerint van egy, akit igazán szeretünk. Aki a legkedvesebb. Lelkünkhöz közelálló. Olyan titok ez, melyet nem szabad bolygatni. A szeretet mélyebben van. Tudatnál, akaratnál, vágynál, képzeletnél, társadalmi elvárásnál mélyebben. A szeretet nem kötelesség, nem feladat. Nem józan ésszel, akarattal, kényszerrel előidézhető állapot. A szeretet: a szabadság jegyében áll."

Kowalsky Meg A Vega - Otthon, Édes Otthon

Bár nem tudom, még merre van
ott minden lépés nyomtalan,
és minden hajnal színarany.

Szólj majd,
Szólok, én is ha látom majd,
ott azt mondják,
hogy mindig béke van.

Ha eleged van magadból néha
lehúz az örvény, tudom kevés a tréfa
De nem mindig a szép, az okosok útja,
Mert a paradicsom felé mindig rögös a túra.
Ne szívd mellre, az kinek jó?
Értelmes embernek az nem való.
Hiszen a legszebb a nyitott szív, és a tiszta szó.

Nem mindig megy magától minden,
Akarni kell, anélkül semmi sincsen.
Én örülök, hogy vagy, és ez mindig így lesz.
Megvárlak akkor is, ha későn kezdesz.
Mert van egy hely, otthon, édes otthon,
Mert együtt jutunk át majd azon a ponton,
Ahol nincs már semmi baj, csak mindig jó.

Bár nem tudom, még merre van
ott minden lépés nyomtalan,
és minden hajnal színarany.

Szólj majd,
Szólok, én is ha látom majd,
ott azt mondják,
hogy mindig béke van.

Már néha látom, merre van.
Ott minden dalnak színe van,
És minden hangja színarany.

Szólj majd,
Szólok, én is bár azt mondják,
hogy nem kell kulcs,
mert mindig nyitva van.

Jól látod, mitől szép egy reggel,
Minden fűszál ünnepel, és soha ne felejtsd el,
azt, hogy öröm vagy, valakinek,
hiszen soha nem vagy magad, mert az nagyon nagy,
Akkor nyílik meg az édes otthon,
Nevetni fogunk majd az összes gondon.
Mert a legszebb a tiszta szív, mert csak az jó.

Bár nem tudom, még merre van
ott minden lépés nyomtalan,
és minden hajnal színarany.

Szólj majd,
Szólók, én is ha látom majd,
ott azt mondják,
hogy mindig béke van.

Már néha látom, merre van.
Ott minden dalnak színe van,
És minden hangja színarany.

Szólj majd,
Szólok, én is bár azt mondják,
hogy nem kell kulcs,
mert mindig nyitva van.

Még 2x a Ref.

http://www.youtube.com/watch?v=viyqrEoLi30&feature=related

Márai Sándor - Az igazságról és ami mögötte van

Szeresd, hirdesd és valld meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és a végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is: magadon is, az igazságon is.
Mert az igazság állandó és változatlan, mint a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy állandó, sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az isteni parancs által kijelölt útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól?... Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.

Idézet - Márai Sándor

Az igazság tömény méreg, melynek legkisebb adagja is halálos lehet. Ezért az írók és gondolkozók - azok az írók, akik tudnak gondolkozni, és azok a gondolkozók, akik tudnak írni - az igazságot egészen híg oldatban adagolják. (...) De mint ahogy nincs gyógyítás és gyógyulás mérgek nélkül, úgy igazság nélkül sincs egészség.

Márai Sándor

A KERUBI VÁNDORBÓL

A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik,
nem tud magáról és nem kérdez és nem vitázik.
Mindez játék, mit az istenség szava éltet:
saját magának ő gondolta ki a létet.
Mondják, mindene van, s koldus néki az ember:
jó, de hát mit akar az én szegény szívemmel?
Megállj! Hová rohansz? Tebenned van a menny,
másutt meg nem leled az Istent sohasem.
Imádkozunk: Uram, te döntesz, senki más –
s íme ő nem akar, ő örök hallgatás.
Ember, míg vágyod az Istent a hit tüzében,
addig az ereje még nem járt át egészen.
Istenhez a szív egyszerűen benyit;
ész és szellem soká vár, míg beengedik.
Egy menyasszonyi csók Istennek több lehet,
mint a sok munka, mely napszámért sírba megy.
Ember, amit szeretsz, azzá lesz változásod;
istenné, ha hiszed, földdé, ha azt imádod.
Angelus Silesius

Meghallgatott imádság

Erőt kértem az Úrtól, –
s ő nehézségeket adott,
melyeken megedződtem.

Bölcsességért imádkoztam, –
és problémákat adott,
melyeket megtanultam megoldani.

Előmenetelt óhajtottam, –
gondolkodó agyat és testi erőt kaptam,
hogy dolgozzam.

Bátorságot kértem, –
és Isten veszélyeket adott,
melyeket legyőztem.

Szeretetre vágytam, –
és kaptam az Úrtól bajba jutott embereket,
hogy segítsek rajtuk.

Kegyes jóindulata helyett
alkalmakat kaptam a jóra.

Semmit nem kaptam,
amit kértem,
és mindent megkaptam,
amire szükségem volt.

Meghallgatta imádságomat!

Lábnyomok

Egy éjjel a férfinak volt egy álma. Azt álmodta, hogy Istennel sétál a tengerparton.
Az égen felvillantak életének pillanatai.
Minden jelenetben 2 pár lábnyomot látott a homokban :
Az egyik az övé volt, a másik Istené.
Észrevette, hogy életének ösvényén sokszor csak egy pár lábnyom volt, és azt is észrevette, hogy ezek életének legnehezebb és legszomorúbb periódusában történtek.
Ez egy kissé zavarta, ezért megkérdezte Istent :
Uram, azt mondtad : ha egyszer elhatározom, hogy követlek Téged, Te velem leszel az egész úton. Azonban észrevettem, hogy életem legnehezebb időszakában csak egy pár lábnyom van.
Nem értem, miért hagytál el amikor a legjobban szükségem volt Rád ?

Isten válaszolt : Egyetlen, drága gyermekem, szeretlek és soha nem hagynálak el szenvedésed és megpróbáltatásod alatt.
Amikor csak egy pár lábnyomot látsz, az akkor volt, amikor a karomban vittelek.

Idézet

Az élet titka nem abban áll, hogy minden a tied, amit akarsz,

hanem, hogy mindent akarsz, ami a tiéd!

A legnagyobb kérés...

„Legyen meg a Te akaratod!”
Ha elkerülnek a gondok, a bánatok,
Könnyű kimondani ezt a mondatot...
De, ha nehéz órák jönnek, s az öröm ködbe vész?
Ha a szív vérzik, s a lélek zokog?
Ha éjszakáknak tűnnek a nappalok,
Akkor nehéz eltördelni ezt a mondatot,
hogy „legyen meg a Te akaratod!”

Inkább sikoltanék, Atyám, óh, ezt ne! Ne!
Miért kellett ennek így történnie?
És a szívem keserű lázadásba jut,
Ha érthetetlen előtte az út
Sírva tesz fel kínzó kérdéseket,
Én Istenem! Hát ez a szereteted?

Azután lassan elcsitul, „bocsáss meg, óh, Atyám!”
Hisz Te szeretsz engem mindig igazán.
A kínban vergődő szívemmel is tudom:
Te vezetsz engem a legjobb úton.
Akaratod ellenemre is véghez viheted.
Szívem mégsem lesz ettől csöndesebb.

Taníts meg hát Hozzád méltón imádkozni,
Hogy ne csak szájjal, de szívemből is tudhassam mondani,
„Legyen meg a Te akaratod,
Ahogy Te akarod, mégse úgy, ahogy én,
Mert a békesség csak így lesz az enyém.”
Lehet az út tövises, meredek,
Amerre Te vezetsz, arra én bátran mehetek.
Mindennapi kérésem így csupán egy marad:
Add, hogy csupán Téged kívánhassalak.
Legyen minden úgy, ahogy Te akarod,
Ha az éj temet, ha a Nap nevet.

Fogd meg hát a kezem.
Fogadd el újra a szívem.
Ha az utam célját el is takarod,
Hiszek Benned!
Legyen mindig meg a Te akaratod!

Márai Sándor - A barátságról

Nincs emberi kapcsolat, mely megrendítőbb, mélyebb lenne, mint a barátság. A szerelmesek, igen, még a szülők és gyermekek kapcsolatában is mennyi az önzés és a hiúság! Csak a barát nem önző; máskülönben nem barát. Csak a barát nem hiú, mert minden jót és szépet barátjának akar, nem önmagának. A szerelmes mindig akar valamit; a barát nem akar önmagának semmit. A gyermek mindig kapni akar szüleitől, túl akarja szárnyalni atyját; a barát nem akar kapni, sem túlszárnyalni. Nincs titkosabb és nemesebb ajándék az életben, mint a szűkszavú, megértő, türelmes és áldozatkész barátság. S nincs ritkább.
Montaigne, mikor eltűnődött az érzés fölött, mely La Boétie-hez fűzte, ezt mondotta: „Barátok voltunk... Mert ő volt ő, s mert én voltam én.” Ez felette pontos. S Seneca ezt írja egyhelyt Luciliusnak: „Aki barát, szeret, de aki szeret, nem mindig barát.” Ez a megállapítás több is, mint pontosság: ez már az igazság. Minden szeretet gyanús, mert önzés és fukarság lappang hamujában. Csak a barát vonzalma önzetlen, nincs benne érdek, sem az érzékek játéka. A barátság szolgálat, erős és komoly szolgálat, a legnagyobb emberi próba és szerep.

Márai Sándor

Szeretet a válasz

Bármi is a kérdés, a szeretet a válasz.

Bármi is a gond, a szeretet a válasz.

Bármi is a betegség, a szeretet a válasz.

Bármi is a fájdalom, a szeretet a válasz.

Bármi is a félelem, a szeretet a válasz.

Mindig a szeretet a válasz,

mert a szeretet minden.

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Jobbágy Károly: Tanítás

Aki szeret,
Annak
varrd fel a szakadt gombját,
mert könnyen
meglehet,
hogy felvarrja más.

Aki szeret,
Annak
hallgasd meg baját, gondját,
mert könnyen
meglehet,
hogy meghallgatja más.

Aki szeret,
Azzal
sose légy morc, goromba,
mert könnyen
meglehet,
hogy rámosolyog más.

Aki szeret,
szeresd!
s öleld meg naponta!
mert könnyen
meglehet,
hogy megöleli más.
És akkor
- hidd el! –
nem ő a hibás.

Hamvas Béla: A barátság

Minden barátság azzal a homályos érzéssel kezdődik, hogy valahol már találkoztunk. Mintha régen testvérek lettünk volna. Még inkább, mintha ikrek lettünk volna. S ezért a találkozás csak viszontlátás. Amikor pedig az ember barátjától elszakad, tudja, hogy ez a távozás csak látszat. Valahol együtt marad vele úgy, ahogy együtt volt vele a találkozás előtt.
A közösséghez legalább három ember kell. De ahol hárman vannak, onnan Philia már eltávozik. Az Én és a Te kettő. Mindig csak kettő. Eggyel több, mint amikor az ember egyedül van, eggyel kevesebb, mint amikor az ember közösségben van. Az Én-Te kapcsolata külön egzisztenciális kör: az individuum és a kollektívum között a lét sajátos köre. A magány és a közösség között. Az egyedüllét és a sokaság között. Az Egy és a Három között. Ez a kettő a Philia világhelye.
A barátság a létnek az a köre, ahol az Én is megmarad, a közösség is teljesül és tovább él érintetlenül, de a kettő között és a kettőtől függetlenül a létnek teljesen új, sem az egyikből, sem a másikból le nem vezethető, harmadik lehetősége támad. Új létforma nyílik meg. Ez a barátság.
A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő. Ezért a szerelem fordított barátság, úgy, hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba. A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.
A barátságnak négy formája van: a hősies, az intim, a szellemi és a játékos. De az igazi barátság mind a négyet egyesíti, s ezért nyugodtan mondható, hogy ez a barátság négy dimenziója. A hősiesség az, hogy feláldozom érte életemet; a szellemi az, hogy ahol együtt vagyok vele, az a szellem világa; a játék az, hogy oly vidáman játszom vele, mint a gyermek; az intim az, hogy feltárom magam.
Ebben a mélységben csend van, zavartalan nyugalom, és mozdulatlan béke. Ez az idill világa. Ez az aranykor. Ami a szerelemben csak ritkán, pillanatokra teljesül, a határtalan megnyugvásból kiragyogó boldogság: az a barátságban állandóan jelen van. (...) A barátság azzal kezdődik, hogy mind a ketten az idillbe lépnek. S itt nincs szükség vágyra, kívánságra, erőre, küzdelemre, az idill nem ismer hiányt és minden szenvedélyt kielégít. Ezért a barátság mélyebben van, mint a szeretet, és mélyebben, mint a szerelem.
Azt mondják, a szerelem költővé tesz. Gyakran. A barátság az életet teszi költőivé és költészetté. A szerelemből a költészet hamar kivész, mert a szerelemnek minden csak eszköz, hogy a világegyetem két legnagyobb ellentétét, a férfit és a nőt egybeolvassza. A barátság maga ez a poétikus kapcsolat. És a verseket nem írjuk, hanem éljük.

Hamvas Béla

Tanítóbeszéd az útról

Dzsau­-Dzsou megkérdezte tanítóját, Nan-tyuant:
„Ho­gyan találom meg az igaz utat, és hogyan tudom megtanulni?”

A mester így válaszolt:
„Ha keresed az utat, soha nem fogod megtalálni.
Ha nem kere­sed az utat, akkor sem fogod megtalálni.
Ha meg akarod tanulni, soha nem fogod megtanulni.
Ám ha nem akarod megtanulni, akkor sem fogod meg­tanulni.
Légy nyitott és tágas, mint az égbolt, és rajta vagy az úton.
Az igaz út ugyanis a mindennapi út.”

Szent Pál Korintusiaknak írt 1. levele 13.

Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén
ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok
vagy pengő cimbalom.
Lehet prófétáló tehetségem,
ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat,
hitemmel elmozdíthatom a hegyeket,
ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.
Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt,
odaadhatom a testemet is égő áldozatul,
ha szeretet nincs bennem,
mit sem használ nekem.

A szeretet türelmes, a szeretet jóságos,
a szeretet nem féltékeny,
nem kérkedik, nem is kevély.
Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát,
nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel.
Nem örül a gonoszságnak,
örömét az igazság győzelmében leli.
Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha.
A prófétálás véget ér,
a nyelvek elhallgatnak,
a tudomány elenyészik.
Most megismerésünk csak töredékes,
és töredékes a prófétálásunk is.
Ha azonban elérkezik a tökéletes,
ami töredékes az véget ér.
Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek,
úgy gondolkoztam, mint a gyermek,
úgy ítéltem, mint a gyermek.
De amikor elértem a férfikort,
elhagytam a gyermek szokásait.
Ma még csak tükörben homályosan látunk,
akkor majd színről színre.
Most még csak töredékes a tudásom,
akkor majd úgy ismerek mindent,
ahogy most engem ismernek.
Addig megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három,
de közülük legnagyobb a SZERETET.

A szeretet

Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt,

Jóllehet minden útja nehéz és meredek.
És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat,
Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok.
És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának,
Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztává sepri a kertet.
Mert amiként a szeretet koronával ékesít, azonképpen fog keresztre feszíteni is.
Amiként növekedésteket segíti elő, azonképpen nyeseget is.
Amiként felszárnyal magasságotokba, és megsimogatja leggyengébb ágaitokat,
Azonképpen száll le gyökereitekhez is, és megrendíti őket a földhöz való kapaszkodásban.
Mint a gabona kalászait, úgy gyűjt be benneteket magának.
Kicsépel benneteket, hogy mezítelenné váljatok.
Megrostál benneteket, hogy megszabadítson a pelyvától.
Fehérre őröl benneteket.
Megkeleszt benneteket, míg képlékennyé nem lesztek;
És azután szent tüzére vet benneteket, hogy szent kenyérré legyetek Isten szent lakomáján.
Ezt teszi véletek a szeretet, hogy megismerjétek szívetek titkait, s e tudás által az
Élet szívének egy darabjává váljatok.
Hanem ha félelmetekben a szeretetben csak a békét és az örömöt keresitek,
Akkor jobb, ha elföditek mezítelenségteket, és elmentek a szeretet szérűjéről
Az évszakok nélküli világba, ahol nevethettek, de nem teljes szívből, és sírhattok
is, de minden könnyet nem sírhattok el.
A szeretet nem ad egyebet, mint önmagát, és nem vesz el semmit, csupán önmagából.
A szeretet nem birtokol, és nem birtokolható.
Mert a szeretetnek elég a szeretet.
Amikor szerettek, ne mondjátok: „Isten a szívemben lakik”; mondjátok azt: „Isten szívében lakom”.
És ne gondoljátok, hogy irányíthatjátok a szeretet útját, mert a szeretet, ha méltónak talál rá, maga irányítja majd a ti útjaitokat.
A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát.
De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok:
Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát.
Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját.
Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok;
És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok.
Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad;
Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek;
Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza;
S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje.

Kahlil Gibran

Jézus a király

Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy
ahol gyűlölet van, oda szeretetet vigyek,
ahol sérelem van, oda megbocsájtást,
ahol széthúzás, oda egyetértést,
ahol tévedés, oda igazságot,
ahol kétség, oda hitet,
ahol kétségbeesés, oda reményt,
ahol sötétség, oda világosságot,
ahol szomorúság, oda örömet.

Hogy ne vigaszt keressenek, hanem vigasztaljak,
hogy ne megértést keressenek, hanem másokat értsek meg,
hogy ne engem szeressenek, hanem szeretetet nyújtsak.

Mert amikor adunk, akkor kapunk,
mikor megbocsájtunk, nyerünk bocsánatot,
mikor meghalunk, születünk meg az örök életre.
Ámen.

Assisi Szent Ferenc: A Nap Fivérének imája

Reményik Sándor: Ne ítélj

Istenem, add, hogy ne ítéljek –
Mit tudom én, honnan ered,
Micsoda mélységből a vétek,
Az enyém és a másoké,
Az egyesé, a népeké.
Istenem, add, hogy ne ítéljek.

Istenem, add, hogy ne bíráljak:
Erényt hibát és tévedést
Egy óriási összhangnak lássak –
A dolgok olyan bonyolultak
És végül mégis mindenek
Elhalkulnak és kisimulnak
És lábaidhoz együtt hullnak.
Mi olyan együgyűen ítélünk
S a dolgok olyan bonyolultak.

Istenem, add, hogy mind halkabb legyek –
Versben, s mindennapi beszédben
Csak a szükségeset beszéljem.
De akkor szómban súly legyen s erő
S mégis egyre inkább simogatás:
Ezer kardos szónál többet tevő.

S végül ne legyek másmint egy szelíd igen vagy nem,
De egyre inkább csak igen.
Mindenre ámen és igen.
Szelíd lepke, mely a szívek kelyhére ül.
Ámen. Igen. És a gonosztól van
Minden azonfelül.

Kértem Istent...

Kértem Istent, vegye el a gőgömet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta, nem az Ő dolga, hogy elvegye: az én dolgom, hogy feladjam.
Kértem Istent, tegye egészségessé béna gyermekemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A lelke egészséges, a többi ideiglenes.
Kértem Istent, adjon nekem türelmet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A türelem a szenvedés mellékterméke: nem adható, csak kiérdemelhető.
Kértem Istent, adjon nekem boldogságot, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: Ő áldást adhat, a boldogság rajtam áll.
Kértem Istent, vegye el tőlem a fájdalmat, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: A szenvedés eltávolít a földi dolgoktól, és közelebb hoz hozzám.
Kértem Istent, növelje nagyra lelkemet, és Isten azt felelte: Nem.
Azt mondta: növekednem egyedül kell, ő majd megnyes néha, hogy gyümölcsözőbb legyek.
Kértem Istent, segítsen, hogy szeressem az embereket, ahogyan Ő szeret engem.
És Isten azt mondta: No végre egy jó gondolat.